2019. február 12., kedd

Szerelem, szerelem...


…átkozott gyötrelem. Ugye, mindenki tudná folytatni a dalt?
De miért él bennünk egy olyan kép, hogy a szerelem feltétlenül a szenvedést jelenti? Koszorús költőink rendesen gondoskodtak róla, hogy ez a kép alakuljon ki bennünk. Ők megénekelték a reménytelen szerelmet, a plátói vonzalmat, és valljuk be, tényleg nem túl kellemes érzés, ha olyat szeretünk, aki minket nem szeret viszont. Verseket költöttek az őket elhagyó nőkről (ritkább esetben férfiakról), és igaz, ami igaz: amikor minket elhagynak, pocsék érzés szerelmesnek lenni.
De most tényleg: azt nem tudnánk elképzelni, hogy a szerelem nem gyötrődést ad, hanem szárnyakat? Én úgy érzem, az igazi szerelem nem lehúz és gúzsba köt, hanem felemel. A kölcsönös ösztönzést valahogy sokkal inkább a szerelem sajátosságának érzem, mint a kínlódást.
Sokan mondják, hogy az igazi szerelemben két fél válik egy egésszé. Erről árulkodik a „fele-ség” szó is. Én ezzel nem értek egyet: az érett szerelemben két egész, kerek ember kerül össze, és alkot egy még kerekebb egészet. Ha ugyanis a kapcsolat bizonytalan alapokon áll, akkor amennyiben az egyik fél kiesik (szakítás, megcsalás, válás, akár halál okán), akkor totálisan széthullik az egyén.
Az igazi szerelem elfogadó, nem ítélkező. Vajon a szerelmespárok mekkora hányada képes ezt megvalósítani a rózsaszín köd szétoszlása után is? Egyáltalán: borítékolható, hogy eloszlik a köd, és jön a nagy földre zuhanás? Szerintem akkor nagy a koppanás, ha előtte irreális képet alakítunk ki a másikról. Vagyis: van egy idealizált képünk, ezt ráhúzzuk a szerelmünkre, aki természetesen nem, vagy legalábbis nem teljesen felel meg ennek a képnek. Csakhogy az első időszakban a rózsaszínű ködtől ezt nem látjuk. Minél nagyobb a különbség az idealizált Ő és a valós Ő között, annál törvényszerűbb idővel a csalódás. Pedig hát csalódni csak a saját magunk által kreált elképzelésekben lehet.
Akkor hát az is törvényszerű, hogy a rózsaszínű szakasz után feltétlenül a szürke következik? Dehogyis! Ezért azonban nagyon sokat kell tenni, méghozzá kölcsönösen. Hogy létezik-e örökkön örökké, az nagy kérdés. Nem is tudom, kell-e ezen gondolkozni. A válási adatok persze elkeserítőek, kb. 60%-os az arány. Az együtt maradó 40% esetében vajon mekkora a tényleg és igazán szerelmesek aránya? Lehet, hogy nagyon kevés, és a többiek számára a szerelem tényleg átkozott gyötrelem?
Tipp: Szerelmes vagy? A rózsaszínű szakaszban, gyomorgörccsel? Vagy ezen túljutva, érzelmekben mégis megerősödve? Esetleg épp túl vagy egy szerelmi csalódáson? Mi okozta az érzelmi fejlődést avagy a csalódást?