2019. március 24., vasárnap

Búcsú

Három éve vágtam bele ebbe a blogba. Akkor úgy éreztem, hogy a Réka útja maradjon meg az én személyes életem krónikájának, a Boldog nő pedig szóljon általánosabb témákról. 
Írtam kertészkedésről, környezetvédelemről, otthonteremtésről, lakberendezésről, háztartásról, az egészség megőrzéséről és szépségápolásról. Szóltak cikkeim párkapcsolatról, szexualitásról, várandósságról, szülésről, anyává válásról, gyermeknevelésről. Szóba kerültek még a különböző közösségek és az önmegvalósítás, hivatás.
Eltelt három év, és egyre inkább kényszernek éreztem a heti cikkek megírását, melyek aztán az utóbbi időben el is maradtak. Örömből szeretek írni, és mostanság ezzel a bloggal kapcsolatban már nem éreztem ezt. Ezért hát úgy döntöttem, hogy az évforduló alkalmából be is fejezem.
Ez tehát itt a búcsú-cikk. Ha tetszett az oldal, kérlek, ajánld másoknak. Személyes írásaimat továbbra is megtalálod a Réka útján, szakmai témákról pedig a Réka Life Coach oldalon írok.
További boldog életet kívánok minden kedves olvasómnak!!!

2019. március 21., csütörtök

Babszem kisasszony szereti Kukorica úrfit


A manapság szokásos gazdálkodás során a kártevők ellen csakis a vegyi védelmet tudja az emberek nagyobb része elképzelni. Tényleg, végül is mennyivel könnyebb kiszórni a permetet, mint tudatosan gazdálkodni! Arra nem gondolnak, hogy azok a mérgek nemcsak a rovarokat pusztítják el, hanem a természet más tagjait is, például madarakat, apróbb emlősöket.
Ma már egyre közismertebb tény, hogy a növényeknek nem mindegy, hogyan társítjuk őket. Rossz szomszédság, török átok, ez nemcsak az emberekre vonatkozhat, hanem a növényekre is. Azaz mit minek a közelébe ültetünk. Pedig nem is ennyire újkeletű ez, nem a biokertészek hozták be a köztudatba, hanem például már a régi indiánok is tudták, hogy a babot kukorica mellé kell vetni, és őket a tök is szereti.
Érdemes tehát a borsóhoz karalábét, a hagymához retket, a káposztához zellert, a paradicsomhoz petrezselymet, a sárgarépához fejes salátát, vagy a kígyóuborkához fokhagymát tenni.
Ennél talán még fontosabb az, hogy mi mit utál. Tilos például egymás közelébe rakni a babot a hagymával, a burgonyát a borsóval, a karalábét a paprikával vagy a paradicsomot a kukoricával társítani. Aminek közös a kártevője, az kerülje el egymást.
Ennek a módszernek nemcsak az a lényege amúgy, hogy elriasszák egymás kártevőit. Hanem az is, hogy az azonos mennyiségű vizet és napfényt szeretnek, vagy nem veszik el egymástól a tápanyagokat a talajból.
Vannak kifejezett védő-növények is, mint például a bazsalikom vagy a fokhagyma. Annyira erős az illatuk, hogy ha a paradicsom közé ültetjük vagy az eperpalánták mellé duggatjuk őket, akkor garantált az őrző-védő funkció. Ilyenkor a főnövényért ők úgymond áldozatot hoznak.
Én ezt már egy jó ideje alkalmazom a kertemben, és tényleg nem sok kártevővel találkoztam eddig.
Tipp: Ha veteményezel, próbál ki ezt a módszert! Mit mi mellé vetettél? Észrevetted, hogy kevesebb a kártevő a növénytársítás alkalmazása után?

2019. március 7., csütörtök

Nőnapra


Ma, amikor nekiállok ezt a cikket megírni a nőnapról, már meg is kaptam az első nőnapi virágomat, pedig még csak március 7. van. A 14 fős tanári karunkból 3 férfi, tőlük kaptunk mi nők egy-egy árvácskát. Kedves gesztus volt, bevallom, jól esett. Odafigyelés, puszi, virág (ráadásul nem vágott, ami hamar elpusztul, hanem cserepes, hogy sokáig tartson).
Pedig épp arról akartam volna értekezni, mekkora nagy marhaságnak érzem az ilyen hivatalos ünnepeket. Valentin nap, nőnap, anyák napja... Minek kijelölni mindennek egy-egy napot, ahelyett, hogy az egész év során foglalkoznánk a nőkkel, az anyukánkkal, a szerelmünkkel?
Amikor ezt korábban meséltem valakinek, ő azzal vágott vissza, hogy ilyenkor nekünk azokra a nőkre kellene gondolnunk, akik úgy száz éve kimentek az utcákra, és kiharcolták nekünk az egyenjogúságot. Lehet, hogy szavazati jogot kaptunk és egyetemeken is tanulhatunk, de azt ugye senki se mondja, hogy mára megvalósult a világon a teljes egyenlőség? A másik gond az, hogy az egyenlőség eszméjét aztán valakiknek sikerült egyformasággá torzítani, így lettek mára nőies férfiak és férfias nők.
Furcsának tartom azt a trendet, hogy manapság nők (is) köszöntik nőtársaikat eme napon. Én még azt szoktam meg, hogy ekkor a fiúk-férfiak fejezik ki figyelmességüket a lányok-nők felé. Emlékszem, amikor ötödikesek voltunk, és osztályunk 22 lánytagja (a fiúk csak 7-en voltak!) a padján talált egy kedves képeslapot (sokáig őriztem), és egy csokor hóvirágot (akkor még nem számított védettnek).
Apropó fiúk-lányok – és a XXI. század. A lányom ma mesélte, hogy a tavalyi március 8-án csupán egyetlen fiú örvendeztette meg őket virággal. Pedig ők még palacsintával is készültek a srácoknak…
Ugyanő ma megkérdezte a férjemet, hogy neki mi a véleménye a nőnapról. Ő azt válaszolta, hogy szerinte baromság, és visszakérdezett, hogy miért nincsen akkor férfinap? Tényleg, miért is nincs? Állítólag van, de az nem kap ekkora hírverést. Mi nők, anyák miért érdemlünk kiemeltebb figyelmet, mint férfitársaink?
Ahogy közeleg az este, sokasodnak a facebook-on a nőnapi posztok. Az egyik szerint: „Képzeld el, ahogyan öltönyben ön feléd egy szál vörös rózsával.” Kezdjük azzal, hogy a férjemnek nincs is öltönye. Virágot tényleg nagyon ritkán kapok tőle, viszont megteremti saját kezével a közös otthonunkat. Mi ér többet: az év egyetlen napján egy virág (és a többin közöny vagy veszekedés), vagy virág helyett az év 365 napján törődés és odafigyelés?
Mellesleg a „nőnap” ősi hagyományunk szerint Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, azaz március 25., de sajnos ez kezd végleg kikopni a köztudatból.

2019. február 12., kedd

Szerelem, szerelem...


…átkozott gyötrelem. Ugye, mindenki tudná folytatni a dalt?
De miért él bennünk egy olyan kép, hogy a szerelem feltétlenül a szenvedést jelenti? Koszorús költőink rendesen gondoskodtak róla, hogy ez a kép alakuljon ki bennünk. Ők megénekelték a reménytelen szerelmet, a plátói vonzalmat, és valljuk be, tényleg nem túl kellemes érzés, ha olyat szeretünk, aki minket nem szeret viszont. Verseket költöttek az őket elhagyó nőkről (ritkább esetben férfiakról), és igaz, ami igaz: amikor minket elhagynak, pocsék érzés szerelmesnek lenni.
De most tényleg: azt nem tudnánk elképzelni, hogy a szerelem nem gyötrődést ad, hanem szárnyakat? Én úgy érzem, az igazi szerelem nem lehúz és gúzsba köt, hanem felemel. A kölcsönös ösztönzést valahogy sokkal inkább a szerelem sajátosságának érzem, mint a kínlódást.
Sokan mondják, hogy az igazi szerelemben két fél válik egy egésszé. Erről árulkodik a „fele-ség” szó is. Én ezzel nem értek egyet: az érett szerelemben két egész, kerek ember kerül össze, és alkot egy még kerekebb egészet. Ha ugyanis a kapcsolat bizonytalan alapokon áll, akkor amennyiben az egyik fél kiesik (szakítás, megcsalás, válás, akár halál okán), akkor totálisan széthullik az egyén.
Az igazi szerelem elfogadó, nem ítélkező. Vajon a szerelmespárok mekkora hányada képes ezt megvalósítani a rózsaszín köd szétoszlása után is? Egyáltalán: borítékolható, hogy eloszlik a köd, és jön a nagy földre zuhanás? Szerintem akkor nagy a koppanás, ha előtte irreális képet alakítunk ki a másikról. Vagyis: van egy idealizált képünk, ezt ráhúzzuk a szerelmünkre, aki természetesen nem, vagy legalábbis nem teljesen felel meg ennek a képnek. Csakhogy az első időszakban a rózsaszínű ködtől ezt nem látjuk. Minél nagyobb a különbség az idealizált Ő és a valós Ő között, annál törvényszerűbb idővel a csalódás. Pedig hát csalódni csak a saját magunk által kreált elképzelésekben lehet.
Akkor hát az is törvényszerű, hogy a rózsaszínű szakasz után feltétlenül a szürke következik? Dehogyis! Ezért azonban nagyon sokat kell tenni, méghozzá kölcsönösen. Hogy létezik-e örökkön örökké, az nagy kérdés. Nem is tudom, kell-e ezen gondolkozni. A válási adatok persze elkeserítőek, kb. 60%-os az arány. Az együtt maradó 40% esetében vajon mekkora a tényleg és igazán szerelmesek aránya? Lehet, hogy nagyon kevés, és a többiek számára a szerelem tényleg átkozott gyötrelem?
Tipp: Szerelmes vagy? A rózsaszínű szakaszban, gyomorgörccsel? Vagy ezen túljutva, érzelmekben mégis megerősödve? Esetleg épp túl vagy egy szerelmi csalódáson? Mi okozta az érzelmi fejlődést avagy a csalódást?


2019. január 28., hétfő

Pedagógusok


A bölcsődei gondozónő, az óvodapedagógus (már nem kizárólag óvónő, mert szerencsére léteznek óvóbácsik is), tanítók, tanárok, egyetemi oktatók – ők mind pedagógusok. A pedagógus ugyebár neveléssel és oktatással foglalkozik, az eredeti görög szó jelentése „gyerekvezető”.
A főiskolán, úgy huszon-éve tanultam ugyan neveléstörténetet, most ehhez a cikkhez kicsit felelevenítettem ismereteimet. Habár jómagam leginkább a természetes, közösségi gyermeknevelés pártján állok (lásd. 9 év otthontanulás), azért azt jó tudni, hogy oktatási intézmények már az ókorban is léteztek. Egyiptomban írnokokat képeztek, Kínában buddhista szerzeteseket. Már ekkor sem volt ritka a testi fenyítés.
Nem valami kellemes a tudat, hogy az elvileg gyerekszerető pedagógusok nemcsak verték, de éheztették vagy hideg vízben fürösztötték őket. Nagymamám a katedrán térdepeltetésről mesélt, édesanyám a körmösről, és még én is emlékszem Marika néni fülhúzásaira, meg szemüvegeket leröptető pofonjaira.
Nemcsak a testi fenyítés volt a jellemző, de az is, hogy (szinte) csak a fiúgyermekek részesülhettek oktatásban. A lányok csak sokkal később tanulhattak, főleg nevelőnőktől vagy az apácáktól. Az volt a művelt lánygyermek, aki tudott franciául, szépen hímzett, és jól zongorázott.
Mindannyian tanultunk a kemény spártai nevelésről illetve az athéni iskolákról. Az egyik katonákat nevelt, a másik tudományokat oktatott. Athénban, minő vicc, a paidagogosz egy rabszolga volt, aki iskolába kísérte a gyerekeket. Vajon manapság mennyire valósul meg a hét szabad művészet egyensúlya? Akkoriban a zenei vagy képzőművészeti nevelés legalább olyan fontos volt, mint a matematika vagy a grammatika. Ma pedig, nézzük csak meg: heti 3-4 magyar- meg matekórájuk van a gyerekeknek, viszont csak egyetlen ének- vagy rajzórájuk.
Szent Ágoston szerint a gyermek eredendően rossz (hmmm, ilyen volna egy szent???), de azért nyugodjatok meg, a pedagógus, mint lelki pásztor segítségével jó útra terelhető… A középkorban liturgikus műveket olvastak a deákok és gregorián énekeket tanultak. Ekkor még nagyon is megbecsülték a tanárokat!
A humanizmus frissítően hatott az oktatásra is: fontosabb volt ekkor a logika, mint a lexikális magolás (ezek szerint manapság visszatértünk a középkorba?). Végre rájöttek, hogy a gyerekek sajátosságaihoz kell igazodnia az oktatásnak. Egészség, edzett test, nyelvtudás, ráadásul személyre szabottság, gyermekek megfigyelése, természet közelsége is jellemezte az ekkori iskolákat.
3-400 évvel ezelőtt jöttek rá, hogy nem árt, ha a pedagógus szereti is a gyerekeket. Keresztény vallás, erkölcsösség volt a 17-18. század iskoláinak jellemzője.
Csak a felvilágosodás korában kezdődött el az egyházi mellett a világi oktatás is. A gyermek személyiségének fejlesztése, lelkének formálása lett az ekkori cél.
És csupán a XX. században kerültek elő olyan eszmék, mint a pedagógus-diák kapcsolat, a közösségfejlesztés, vagy a motiválás. Igaz, nálunk a nemzetiszocializmusra, később a kommunizmusra való nevelés is ott volt. Ezek szerint a pedagógus a kor szellemének a közvetítője is? Vagy báb az aktuális hatalom kezében?
És ma mi a szerepe? Kevésbé érzem az információadást, jobban a személyiség nevelését. A lexikális tudás helyett az alkalmazható ismeretek közvetítését. Kevésbé lehet már irányító, sokkal inkább segítő.
Tipp: Emlékezz vissza egy kedves tanárodra! Mitől volt olyan jó? Milyen személyiségjegyekkel rendelkezett? Szerinted milyen az ideális tanár?

2019. január 12., szombat

Kollégák



Soha nem dolgoztam klasszikus munkahelyen, azaz olyan cégnél, ahol sok ember van egy helyen, ahol megvan a vezérigazgató-igazgatók-osztályvezetők-csoportvezetők hiererchiája. Amikor meghallom azt a szót, hogy „kolléga”, nekem önkéntelenül is sokkal inkább a könyvekből-filmekből ismert pletykálkodó titkárnők, egymást furkáló managerek jutottak eszembe, mint egy egymást támogató közösség.
A fordításnál, írásnál az ember egyedül dolgozik, a magántanításnál, coachning-nál nincs ott más, csak a tanítvány vagy az ügyfél. Saját magam főnöke vagyok, nincsenek kollégáim. Ez egyrészt jó, mert nyugi van, nincs beleszólás semmibe, de aki nem eléggé önálló és határozott személyiség, az könnyen érezheti magát magányosnak egy ilyen munkaformában.
A tanári munkáim során ugyan voltak munkatársaim, de velük inkább mondhatom, hogy egy helyen dolgoztam, semmint együtt, egy csapatban. A nyelviskolában jöttek-mentek a hozzám hasonló nyelvtanárok, és köszönésnél több kapcsolat nem volt köztünk. A közoktatásban már volt tanári szoba meg értekezletek, de akkor sem úgy él bennem ez az időszak, hogy mi valami hű de sok időt töltöttünk volna egymással. Néhányan megmaradtak közülük fb-ismerősnek és ennyi.
Sok év kihagyás után nemrég álltam vissza a klasszikus értelemben vett munka világába. Az izgalom és örömteli várakozás mellett természetesen jócskán volt bennem aggodalom is. Például az elektronikus naplótól, az égetnivalóan rossz kölyköktől ( J ), és, bármily furcsa is, a kollégáktól. Vajon csupa fásult, kiégett arcot fogok látni? Feszült lesz a hangulat a tanáriban? Kakukktojásnak fogom magamat érezni közöttük, mert az enyémtől eltérő a habitusuk vagy az életszemléletük?
Megmondom őszintén, csalódtam – de pozitívan. Egész jó fejek! A szünetekben sokat beszélgetünk egymással a tanáriban, vagy ha ügyelünk, akkor a folyosón, jó idő esetén a kertben. „Nálad milyen X? Hogy kezeled Y-t? Te ezt milyen módszerrel tanítod? Van ötleted arra, hogy…?” Ha valaki maga alatt van, mindig akad olyan kolléga, aki meg tudja vigasztalni. Velem is történt olyan, hogy a minősítésemre való készülés során csalódás ért, vagy úgy éreztem, nem bírom már ezt a nyomást, és akkor nemcsak személyesen kaptam tőlük vigasztalást, de a később levelek formájában is. A munkatársak esetében tehát nemcsak a kommunikáció, hanem a támogatás is fontos. A harmadik pedig a humor. Ha jó a hangulat, attól igazi csapattá kovácsolódhatnak össze a munkatársak.
Most már tudom, érzem: a jó kolléga kincseket ér! Annyira sok nehézség van a tanári (és gondolom minden más egyéb) munkában, legalább az együtt dolgozók tartsanak össze!
Tipp: Gondold végig, milyen viszony van közted és kollégáid között! Mit tudnál tenni, hogy a kapcsolatotok javuljon? Hogyan lehetne az egy helyen dolgozó egyéneket munkatársi közösséggé formálni?

2019. január 2., szerda

Téli szünidő


Drága anyatársak, ugye amennyire vártátok már a téli szünidőt, ugyanannyira nem vártátok? A gyerekeknek mindez az ajándékokról, a pihenésről szól. És az anyáknak? Süteménysütés, sokfogásos menü főzése, ajándékok kitalálása, beszerzése, becsomagolása, fadíszítés, programok megszervezése, vendégül látni Manci nénit és Ödön bácsit, leutazni a világ végére Mamáékhoz, túlélni Papa morgolódásait… Mire elérkezik a valódi szünet, addigra az anyák többsége kipurcan.
Hogyan éljük akkor túl anyaként a téli szünetet?
Először is úgy, hogy hagyjuk békén a gyereket - már ami a tanulást illeti. Normális tanár eleve nem ad házi feladatot a szünetre. Az a hozzáállás, hogy úgyis ott van ez a tíz nap, akkor úgyis ráér a gyerek megtanulni a Toldit, részemről elítélendő. Utolsó tanítási napon a tankönyvek szépen kerüljenek fel a polcra, és csak a szünet utolsó napjának délutánján kerüljenek onnan le.
Azért úgy vélem, attól még, hogy a gyereknek tanulnia nem kell, a háztartásba ugyanúgy belesegíthet, mint eddig. Vagy ha eddig nem segített bele, akkor most épp itt van az ideje neki! Az ünnepekre készülve segíthet süteményt sütni. Ha leesik a hó, mehet apával ki a kertbe havat lapátolni. Anya is megérdemli, hogy a szorgos manók teregessék ki helyette a ruhákat.
Persze jó, ha ekkorra tudunk valamilyen családi programot betervezni. Elutazhatunk pár napra valamelyik vidéki városba, lehet fürdőzni, múzeumba menni, vagy kirándulni a téli erdőbe.
Ha amúgy is megyünk a nagyszülőkhöz az ünnepekre, akkor a gyerekeket pár napra ott is hagyhatjuk náluk, mi pedig jól megérdemelt kikapcsolódásunkat tölthetjük kettesben. Olyan különleges tevékenységeket végezhetünk, mint amit utoljára talán kamaszkorunkban: mozi, olvasás, koncert. Ráadásként egy kis wellness. Eközben a gyerekek megtanulhatják a nagypapától, hogyan kell fát vágni vagy begyújtani a kályhába, a nagymamától pedig néhány hagyományos karácsonyi étel készítését leshetik el.
Ekkor találkozhatnak a gyerekek a ritkán látott vidéki (vagy külföldön élő) unokatestvérekkel, távol lakó barátokkal.
Fontos, hogy minél több időt töltsenek kint a szabadban. Azt hiszem, fölösleges is sorolni: szánkózás, hógolyózás, korcsolyázás, hóember-építés, síelés, stb.
A szünetben a legjobb, hogy nem kell időre kelni, lehet tovább lustálkodni. Ilyenkor tényleg hagyjuk a gyerekeket, főleg a kamaszokat semmit-tenni. Nézzem meg néhány filmet, gubbasszon a sarokban egy jó könyvvel, vagy egyszerűen csak hadd bámuljon kifelé az ablakon, gondolataiba merülve. A szilveszteri buliban pedig addig maradhatnak fent, ameddig csak akarnak. 
A gépezés meg… hmmm… Ismeritek róla a véleményemet, ugye? Tanárként is azt tapasztalom, hogy a diákok nagy százaléka a szabadidejét a telefonjával vagy a számítógép előtt tölti, play station-özik, mainecraft-ozik, stb. Az enyémek szerencsére értelmesebb elfoglaltságokat találnak maguknak, például megpróbálják kiolvasni az ajándékba kapott könyveket, jókat játszanak a karácsonyi társasjátékokkal, illetve ebben a pillanatban éppen feldíszítik a kőkeménnyé vált maradék mézeskalácsokat.
Boldog új esztendőt a Boldog nő” blog minden kedves olvasójának!
(2018-ban több mint 8.500-szor olvastátok a blogomat. Célom 2019-re, hogy legalább ugyanennyiszer nézzétek meg posztjaimat.)