Nálatok laknak-e állatok?

Ha kertről és állatokról van szó, az embernek kétféle dolog juthat eszébe. Kedvtelésből tartott háziállat vagy haszonállat. Ott futkározik a gyepen a kutya, felugrik a tornácra a macska. Avagy a telek nagy részét ólak, istállók foglalják el, esetleg ha még nagyobb a terület, akkor karám, hogy szabadon legelhessenek a lovak, tehenek, kecskék, juhok, kapirgálhasson a tyúk, a kakas. Ebben a cikkben egyikükről sem fogok írni. Ehelyett azokról az állatokról, akik természetes módon a kert lakói – már ha olyan feltételeket biztosítunk számukra.

Úgy vélem, hogy az a tér, ahol valaki egyszer kimérte a mi telkünket, eredetileg a természet része volt. Mi meg, „civilizált” emberek önkényesen lefoglaltuk ezt magunknak, és ezzel betolakodtunk sok-sok állat élőhelyébe. Sajnos a civilizáció sokak számára az eredeti növényzet kiirtását, a terep teljes átrendezését jelenti. Aki kivágta a bokrokat a kertjében, az ne csodálkozzon azon, hogy nem látogatják őt a madarak. Aki minden héten lelkiismeretesen lenyírja a füvet, az ne is keresse a továbbiakban a színes pillangókat. Minek szálljanak oda, ha se ízletes bogyó, se mézédes nektár?

Ha azonban gyümölcsfákat ültetünk és virágoskertet alakítunk ki, odavonzzuk rovarok és madarak seregét. Ha meghagyjuk a cserjéket, búvóhelyük lesz az emlősállatoknak.

Az egy dolog, hogy a teraszra röppenő vörösbegy meg a fára felfutó mókus mennyire cuki, és milyen szépen ciripel a tücsök. Gyönyörködhetünk a szentjánosbogarak fényében, és a gyíkok surranásában. Az esztétikum mellett azonban itt van a praktikum is. Hiszen ezek az állatok rengeteg hasznot is hoznak számunkra. Annak az embernek a számára, aki amúgy elfoglalta az élőhelyüket.

A süni megeszi a hernyót, csigát, egeret. A kopogtató harkály meggyógyítja a fákat a férgektől. Az eresz alatt fészkelő fecske felzabálja a legyeket, a tavacskában a béka a szúnyogokat. Virágzási időszakban méhek donganak a kertben, finom mézet készítve. Katicabogarak szedegetik le a rózsabokorról a tetveket. Jótékony hatású giliszták állítják elő a talajt. A leveleket megrágcsáló csiga, a gyökereket átvágó vakond azért már nem a hasznos kategóriába esik.

Így ősz végén mégis mit tehetünk, hogy minél több állat lakjon nálunk? Például ne gereblyézzük össze az avart! (Az avarégetésről külön poszt lesz majd, annyira felháborít ez az ostobaság!) Alatta megbújhatnak a rovarok. Ne metsszük meg tövig a borokat, hogy alájuk tudjanak bújni a sünök, vagy szívesen szálljanak rájuk a madarak. Hagyjuk rajta az utolsó szem bogyókat, is hadd lakjanak jól. Tegyünk ki madáretetőt a cinkéknek! Rakjunk ki mesterséges odút, de egy egyszerűbb farakás is megteszi.

Úgy vélem, ha természetes kertet szeretnénk, hagyjuk, hogy ezek az állatok otthon érezzék magukat náluk. Vagy mi érezzük magunkat otthon náluk?

Tipp: A fenti ötletek közül valósíts meg legalább egyet, hogy kertedbe csalogasd az állatokat! Mivel kezded? A madáretetéssel vagy a faültetéssel?

Nappali

Amikor a közösségi terekről írtam, a vége felé elkezdtem átmenni lakberendezőbe, de aztán inkább lezártam a cikket, és megígértem, hogy az otthonnak is a közösségi teréről, azaz a nappaliról fogok nektek írni.

Ez az a helyiség, ami a régi időkben elkülönülve nem is létezett. Az ősi jurta egyben volt egyetlen nagy nappali tér, ott főztek, ettek, beszélgettek, aludtak, gyereket neveltek, szerelmeskedtek… All in one! Mint ma egy amerikai konyha…

A parasztházaknál sem találjuk meg a nappali szobát, sőt, inkább egy furcsa megosztottságot láthatunk. Egyrészt ott volt a tisztaszoba, ahová a vendéget vezették, és leültették a sarokpadnál. Ezt a búbos-kemence fűtötte, itt állt a szentély, a téka a falon, ráadásul, hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, itt álltak a magasra vetett ágyak is. Mindeközben a család valójában napközben a konyhában vagy a másik szobában tartózkodott (már ha volt ilyen egyáltalán). Mondhatni, szorongott, az akkori szobaméreteket és a családok méreteit figyelembe véve.

Azt hiszem, gondolatban el is kellene különíteni ezt a két funkciót. A nappali, mint a család közös tartózkodási helye, illetve a nappali mint vendégfogadó helyiség. A kastélyokban, villákban, később a polgári lakásokban a szalon vette át a tisztaszoba funkcióját, ez volt a valódi reprezentatív tér. A társasági élet központja. Amit nagy ritkán használtak csak, és a mindennapokban oda a makulátlan tisztaságot megteremtő cselédeken kívül senki be se lépett.

Itt jelentek meg először a mai nappali szobák általános bútordarabjai: kanapé, fotel, dohányzóasztal, dísztárgyak és díszpárnák. A családi együttlétek helyszíne viszont egész egyszerűen alig létezett. Jobb esetben együtt étkeztek, de aztán a férfiak és nők, illetve a felnőttek és gyerekek élettere teljesen elkülönült. A férfiaknak a dohányzó, kártyaszoba, dolgozó volt a tere, súlyos falikárpitokkal, drapériákkal, rengeteg könyvvel, sötét, masszív bútorokkal. A nőknek meg… nem is tudom, talán a teázó szobák vagy a női szalonok, kecsesebb bútorokkal, világosabb terekkel, élénkebb színekkel. A gyerekszoba történetével pedig majd külön cikkben foglalkozom (eléggé siralmas sztori).

A panelházak megjelenésével megint nagyot fordult a dolog. Az átlagosan két-háromszobás, nagyjából egyforma méretű, méghozzá icipici helyiségekből álló lakásokban örültek az emberek, ha ágyaikat, szekrényeiket el tudták helyezni. Ha volt is nappalinak kinevezett szoba, ott is sokszor kihúzták éjszakára a díványt. Ugye, kedves lakótelepen elcseperedett sorstársaim, előttetek van az emlékkép? Egyik oldalon kanapé, előtte kisasztal, mellette balról-jobbról egy-egy fotel, szemközt végig a fal mentén szekrénysor tévével. Egyik sarokban állólámpa, másikban fikusz. Szocreál style, színes (ízléstelen sárga vagy kék) szőnyegpadló és függöny, nagymintás tapéta.

Forradalmat rendszerváltás idején az amerikai konyhák berobbanása jelentette. Egy légtérben, ám sokszor térbeforduló pulttal, átadóablakkal, bútorcsoportosítással elválasztva egymástól a három funkció: konyha, étkező és nappali. Nem titkolom, háziasszonyként jómagam ennek a megoldásnak a pártján állok. Ide örömmel fogadunk vendéget, és kényelmesen együtt lehet a család is.

Nappali… ez a szó is vicces, hiszen egy átlagos család épp nappal nincs otthon. Reggel elmennek óvodába, iskolába, dolgozni, és csak délután, sokszor estefelé keverednek haza. Akkor is (sajnos) többnyire mindenki bevonul a saját szobájába, a nappali meg ott áll kihasználatlanul. Ha egy kisbabás anyuka napközben otthon is van, ő főleg a konyhában, fürdőben és a gyerekszobában végzi a házimunkát, babagondozást. Talán csak az esti tévénézések idejére illetve hétvégén népesül be ez a helyiség. Angolul „living-room”, azaz itt zajlik az élet, vagy „sitting-room”, tehát itt lehet üldögélni, a németek is laknak benne, (Wohnzimmer), az orosz „gosztyinaja” pedig már a vendégek fogadására utal.

A nappalik stílusáról, berendezéséről későbbiekben még fogok nektek írni. Már csak azért is, mert nálunk jelenleg konyha van, étkező van, de valódi nappali szoba nem igazán. Bezzeg jövőre…!

Tipp: Nálatok van klasszikus nappali szoba? Külön helyiség, vagy egybe van nyitva az étkezővel, konyhával? Tényleg ott vagytok nappal, vagy üresen tátong legtöbbször?

Hivatása: Segítő

A női génekbe mintha bele lenne kódolva a gondoskodás. A férjek felé irányuló odafigyelés, a gyerekek nevelése, az idős szülők ápolása mind női minőség. Vajon ebből fakad, hogy a „gyengébbik” nem képviselői teszik ki a segítői szakmabéliek nagy részét?

Korábban már foglalkoztam a tipikus női foglalkozásokkal, és úgy találtam, igen sok köztük a segítői jellegű. Ápoló(nő), szülész(nő), dúla, dadus, idősgondozó, szociális munkás, mentálhigiénés szakember… Talán csak az orvosok és a lelkészek köre nem nőiesedett el, esetleg a pszichológusok között találunk még szép számmal férfiakat. Igencsak furcsa amúgy, hogy pont a nőgyógyászok között találunk kevés nőt. Örvendetes viszont, hogy református vagy evangélikus körben már női lelkészek is tevékenykednek (igencsak üdvözölném a katolikus papnők megjelenését is!). 

Kedvenc lelkésznő-barátném: Körmendy Petra

A sztár-pszichológusok Bagdy Emőkét kivéve szinte mind férfiak (Vekerdy, Popper, Ranschburg), viszont a terápiás szoba nyugalmában a nők nagyobb valószínűséggel nyílnak meg egy női lélekgyógyász előtt.

Az ilyen hivatást választók nevükből adódóan elhivatottságot éreznek az emberek segítésére. Ezen szakmák többségére egyáltalán nem jellemző a magas fizetés, a nagy társadalmi megbecsülés, a fényes karrier, szóval az ő esetükben tényleg hihető, hogy azért választják szakmájukat, mert őszintén szeretnek másokat támogatni. Kisbabákat, gyermekeket, nőtársaikat, fele-barátaikat.

De vajon honnan ered ez a fajta vonzódás? Létezik egy olyan kifejezés, hogy „altruizmus”. Ez tulajdonképpen azokat jelenti, akik akár saját kárukra is segítenek másokat. Ez a fajta önfeláldozás már egyes állatfajoknál is megfigyelhető, mikor a nőstény párzás után megeszi a hímet, vagy a kicsinyek elpusztítják az anyjukat. Életüket és vérüket a faj fennmaradásáért.  Emberek esetében az altruizmus leginkább családban, vérségi rokonok esetében fordul elő, hiszen egy anyatigris is vérét adná a gyerekéért.

Egyesek szerint a segítő szakmák választása igazából az altruizmus anyagi világban való megtestesülése. Jellemző ezekre az elhivatottság-érzet, a küldetéstudat. A segítő hivatás mellett döntők empatikusak, nagy a beleérző- képességük. Megvan azonban annak a veszélye, hogy nehezen tartanak távolságot, képtelenek megtartani az objektivitást, és óhatatlanul is belevonzódnak érzelmileg a másik ember vagy csoport világába. És akkor jön a nagy mumus, a kiégés.

Pedig itt is meg lehet oldani az egyensúlyt. Az igazi segítő nem úgy segít, hogy mindent megcsinál a másik helyett. Persze ez nem érvényes mondjuk egy idősgondozóra, ahol pont az a cél, hogy a testileg-szellemileg leépült öregeket támogassa az illető utolsó éveiben. Ott már nem kell nevelő célzattal megmutatni, hogyan kell fogni a kanalat, ott pelenkázás megy és nyáltörlés.

Ideális esetben a segítő ott van, ahol épp lennie kell, de nem erőszakolja rá magát a másikra, hanem hagyja, hogy az illető maga kérjen segítséget. Nem hagyja, hogy leszívják az energiáját, nem úgy ad valami pluszt, hogy közben ő veszítsen, gyengüljön. Örök érvényű igazság: Ne halat adj, hanem hálót!

Tipp: Ha segítő hivatásod van, próbáld magadat egyszer kívülről megfigyelni. Nézd meg, vajon valódi segítséget adtál-e, amitől az illető élete jobb lett és tovább tudott haladni az útján? Vagy csak egy mankót, amit örökké használni fog, ahelyett, hogy saját lábra álljon?

U.i.: Ilyen segítő szakma egyébként a life coach is (ez itt a reklám helye)!

Házi feladat

Vekerdy Tamástól tudjuk, ha magunk nem jöttünk volna rá, hogy a házi feladat az egyik legértelmetlenebb dolog a világon. Ha azt mondják, hogy manapság az iskola a tanulás helyszíne, akkor mi a csudának viszik a tanulnivalót még haza is a diákok? Én persze nem értek egyet ezzel, mármint hogy az a tanulás legfőbb színtere, mert szerintem ugyanennyit, sőt, ha idő és lehetőség van rá, sokkal többet lehet tanulni az életben szükséges dolgokról a családból, a természetből, a szorosabb közösségből.

De tegyük fel, hogy a gyerek az iskolában tanul. Tényleg tanul (és nem mondjuk okostelefonozik a pad alatt). Mármint jó esetben, és ez múlik a tanáron, az osztálytársakon, és persze magán a gyereken is. Ha jó a tanár, ha az osztálytársak hagyják, és a gyerek figyel, a tanulnivaló lényegét kiválóan el lehet sajátítani az órákon. Jó felfogású gyereknek legfeljebb dolgozatok előtt egy kis átolvasás szükséges, és kész. Ha most tanár lennék (ami voltam is anno, és - mea culpa - én is adtam leckét bőven!), maximum egy-két gyakorlómondatot adnék angolból, egy-két versszakot a Toldiból, egy-két írásbeli műveletet számtanból.

Minden tanár azt mondja, hogy ő csak „egy kis” leckét ad fel. Ez eleve nem igaz sokszor, mert kinek mi a kicsi. Én spec. 10 perc alatt összedobok egy fogalmazást Nyilas Misiről, míg a fiamnak ez több mint egy órába telik (és akkor ez csak egy tantárgy volt). És míg valaki a kisujjából kiráz egy matekpéldát, addig a lányom hosszú-hosszú ideig tud ülni fölötte.

Másrészt: ha minden tanár „csak egy kicsit” is ad, számoljuk csak össze azt a sok kicsit, ami a végén igencsak sokra megy. Nyolcadikban egy diáknak van több mint egy tucat tantárgya. Még ha a készségtárgyakat le is vonjuk ezekből, akkor is egy napra 4-5-6 tárgyból kell készülni. Zúzósabb időszakokban egy napra nem egy, hanem két-három témazáró dolgozat jut. És ezek mellett még számítson ki egy kis forgatónyomatékot, elemezzen egy röpke mondatot, jelöljön be ezt meg azt a vaktérképen.

Az iskola épp elég időre elrabolja a gyereket a családtól. Ha már valaki nem tudja/nem akarja a magántanulást, ezzel értékes órákat töltve a gyerekével, akkor legalább a délután lehessenek együtt. És ne úgy, hogy közösen kínlódják ki a kémia feladatokat, vagy tanulják a Wales-i bárdokat. Hol maradnak a tartalmas beszélgetések, a családi társasjátékok, az anya-lánya sütögetések, apa-fia barkácsolások, ha a házi feladattal órák telnek el?

Nagy kérdés, hogy mit mondjunk, mit tegyünk, ha rengeteg a házi. Hagyd a fenébe, fiam, max. kapsz egy fekete pontot? Vagy gyorsan csapd össze, mindenhová írj valamit, lássa a tanár, hogy foglalkoztál vele? Vagy gyötörjük halálra, és üljünk a lecke fölött mi is vele órákon át, a végére persze üvöltésbe és sírásba fulladva? Esetleg mondjuk meg neki mi a megoldásokat?

Vekerdy egyenesen azt mondja, legyünk a gyerek cinkosai. Ha látjuk, hogy egyszerűen nem fér bele a lefekvési időig az adott mennyiség teljesítése, akkor szépen diktáljuk le neki az egészet. Úgysincs semmi értelme az egésznek. Ha az órán megértette a tízes-átlépést, úgyis tudja, minek hozzá még 28 példa? Ha pedig nem értette meg, akkor hiába ül fölötte egyedül rágódva, úgyse fog menni az összeadás. Amit semmiképp ne tegyünk: ordítás, fenyegetés, csapkodás, zsarolás, stb.

Nálunk ez a következőképpen zajlik.

A gimnazista lányom harmadik éve kollégista. Hétvégenként jár haza, mostanság már inkább csak minden második hétvégén. Beszámol persze az iskolai tanulmányairól, de csak annyit, amennyit ő tart szükségesnek. Nem szoktam feltenni neki a nagy kérdést (eleve nem beszélünk napi szinten), hogy „Mi volt ma az iskolában?”. Ha segítségre van szüksége, felhív, hogy „Anya! Mi a különbség a konzul és a szenátor között?”, ha itthon van, és nem megy egy tétel kidolgozása, leülök vele szívesen, de alapvetően nem követem, hogy miből mit kell tanulnia, pláne hogy mi az aktuális házi feladat. Ő a felelős érte, maga osztja be idejét, leckéit, mindent.

A két „nagy-középsőm” általános iskolás, nyolcadikos illetve hatodikos, ugye sok év otthontanulás után most lettek sulisok, és elhatároztam, hogy hasonló taktikát fogok náluk is alkalmazni. Soha nem kérdezem meg, hogy mi volt a suliban (azt igen, hogy „szép napod volt?”), de örömmel meghallgatom, ha eldicsekednek egy jobb jeggyel, vagy elmesélik, mi a téma földrajzból vagy irodalomból. Soha nem kérdezem meg tőlük, hogy mi a házi feladat, ha úgy érzik, majd elmondják maguktól. Soha nem ajánlom fel, hogy segítek, ezt elég volt egyszer, a legelején. Tudják, ha segítség kell, csak oda kell jönni hozzám, és kérni. Érdekes, ezt a fiam sokszor kihasználja. Nem diktálom le neki! Nem adok a kezébe halat! De hálót igen, segítek, hogy megértse, hogy tudja. Ez a lányomnak nem mindig megy. Nem kér, elmegy a délután, aztán este 9-kor, lefekvés előtt közli, hogy ő még ezt vagy azt nem tanulta vagy csinálta meg. A válaszom: így jártál. Reggel dühöng, és engem hibáztat, amiért nem segítettem. Belül persze dühít, de a válaszom: ez egyedül a te hibád. Tudja nagyon jól, hogy a délután bármely szakában jöhet, hogy tanuljunk együtt. Este és reggel nem. Reggel csak arra vagyok hajlandó, hogy dolgozat előtt hamarabb keltem az illetékest, és míg ő csukott szemmel „relaxál”, és felolvasom a vonatkozó részeket a könyvből. Leckeírás nem! Tudják, hogy a házi feladat elkészítése elsősorban a saját felelősségük. Soha nem kérdezem meg reggel, hogy berakták-e a könyvet, munkafüzetet, füzetet, akármit. Így alkalmanként a fiamnál előfordul, hogy mondjuk az atlasz itthon marad, de ezért ő vállalja a következményeket. Néha volt rá példa, hogy ugyanő elfelejtett egy-két házi feladatot megírni, de nem ez a jellemző. Sőt: nagyon gyakran még a szorgalmikat is megcsinálják, mindenféle hülyeségért, piros pontért, kisötösért, de úgy veszem észre – és ez a legnagyobb döbbenet! – néha csak azért, hogy meg legyen csinálva, és tanuljanak belőle.

Tipp: Édesanya vagy? Látod, hogy a gyereked kínlódik a házi feladattal? Nos, tedd, amit a szíved diktál, de mindenképp szeretgesd őt meg jól! És tudod: nem a matek kettesen múlik a jövője, és nem lesz belőle a nyelvtan hármas miatt szar ember…

Közösségi tér

Manapság már közhelyszámba megy, hogy mennyire fontos az ember számára a közösség. Amit régen a törzsben, a falu szintjén tudott megvalósítani, arra most új utakat kell találni. Ki a munkahelyi kollégákkal, ki a sportcsapat tagjaival kapcsolódik, valaki a játszótéri anyukákkal, mások a gyülekezetük tagjaival alkotnak egy közösséget.

Tudom, hogy demokráciában élünk, és mindenki egyenlő, de egy közösség szerintem akkor sincs meg karizmatikus kulcsfigura nélkül, aki szervez, rendez, akinek a kezében összpontosulnak a dolgok. Sok más alappillére is van egy jó közösségnek, de ami elengedhetetlen az a közösségi tér.

A legtöbb faluban a nagyméretű művelődési ház (a „kultúr”) rendeltetése volna ez, amit azonban az önkormányzatok nagy része nem tud kifűteni, ezért csak nagyszabású rendezvények (falunap, locsolóbál) számára nyitják meg kapuit, és a kisebb eseményeket (kézműveskedés, beszélgetőkör) inkább az ifjúsági házban (Máriahalom), a könyvtárban (pl. Henyén), vagy valamelyik vallási felekezet épületében (Nógrádon az evangélikus templom melletti épület) tartják.

Ideális esetben persze, ha az időjárás megengedi, a legjobb a szabadban összegyűlni, a főtéren zenélni vagy a nagyréten piknikezni. Mérsékelt égövünkben azonban, ha ősztől tavaszig is szeretnék együtt lenni a közösség tagjaival, képtelenség meglenni egy zárt épület nélkül. Mondhatná erre valaki, hogy miért nem járnak házról házra, míg egyiküknél húsvétoznak, addig a másiknál farsangolnak, a harmadiknál meg adventi ünnepet tartanak. Egy kisebb baráti csapatnál ez még elképzelhető, de nagyon létszámú társaság már nem fér el egy normál méretű családi házban.

Bár emlékszem, Széplakon annyira kicsi volt a faluház, hogy a kb. 120 fős lakosság sehogy se fért be (oké, ha ebből csak a fele jött el, akkor is voltunk vagy 60-an). Ha négy pár táncra perdült, az ötödik már valakit biztosan oldalba vágott forgás közben. Színi-előadásnál a gyerekek még az ablakpárkányokon és a cserépkályhán is tömörültek, mégis mindig volt, aki csak az ajtóból láthatta a műsort. Épp ezért jelentőseb táncmulatságokat (Húsvét, Farsang) inkább egy-egy nagyobb háznál (Harsányiék, Mátéék) tartottuk, pedig ideális egy független közösségi tér lett volna.

A Biofaluban ez abszolút megadatott, hiszen ott volt a hatalmas Vendégház. Igaz, első időszakban csak a tetőteret használhattuk ilyen célra, hiszen az alsó szinten idősek otthona működött. Nem hiszem, hogy túl boldogok voltak a földszinti nyugdíjasok, amikor a fejük fölött dübörögtünk, vagy mondjuk egy transz-légzés során zengett tőlünk a ház. Később aztán már a földszinten jöhettek össze a helyben lakók és/vagy az aktuális táborosok. Ezért szerettem ott lakni, mert az ottani életközösség tagjai, az épp ott dolgozó önkéntesek és az elvonuláson, táboron, tanfolyamon részt vevők ebben a térben könnyedén és örömmel kapcsolódhattak. Később a megújult Vizuál-t is nagyobb szabású közösségi összejövetelekre használtuk. Amikor meg eljött a jó idő, a mindenki által kedvelt kör alakú, fedett csűrben gyűltünk össze dobolásra vagy táncra.

Jártam már több közösségnél, legyen az vallási, ökofalu, spirituális vagy városi mamák csapata. Sok szép és kedves hangulatú közösségi teret láttam, ilyen volt például Sólyomfi Zoli (Tengri-közösség) Ősforrás központja Táton, a Holdam egyesület tere Miskolcon vagy a krisnavölgyi templom.

Itt nálunk ez a közösségi tér a Boróka ház, ahol az a bizonyos karizmatikus személyiség „a Safi”. Ő a csapattal együtt szinte romokból varázsolta újjá a ma már csodaszép épületet. Rendeznek itt társaskört, kézműves foglalkozásokat, filmvetítéseket, előadásokat, van ringató, egészségnap, és gyógynövény-tanfolyam is. Még a lánybúcsúmat is itt tartottuk a nyáron. Egyetlen hátránya, hogy nem Nógrádon van, hanem Diósjenőn, ezért mindig át kell vonatozni, de legalább mozgunk.

A közösségi tér legyen elég tágas ahhoz, hogy az emberek elférjenek benne, de legyen benne kisebb szoba is az intimebb együttléthez. Én persze a természetes anyagokat kedvelem, fa, kő, tégla, és a sok puha párna, színes textil. De ez már inkább az Otthon rovat témája lehetne – legközelebb a család közösségi teréről, a nappaliról fogok benne írni.

Tipp: Ha van a lakóhelyeden ilyen közösségi tér, keresd fel minél gyakrabban, hogy ne csak virtuális, de való emberi kapcsolatokat tudj ápolni! Ha pedig nincs, adott a feladat: barátokkal együtt teremts egyet!

Uralkodás és alávetettség

Fogalmam sincs, miért van ez, talán az emberi természetbe lett bekódolva, de a legtöbb kapcsolatban megjelenik az alá-fölé-rendeltség. Pedig nem hiszem, hogy egy kamasz arról álmodozik: ó, igen, ha nagy leszek, zsarnokoskodni akarok a feleségemmel! Vagy: minden álmom, hogy meghunyászkodó feleség legyek!

Pedig nagyon kevés a valódi kiegyenlítettség, ahol a mérleg nyelve az egyensúlyt jelzi. Valaki óhatatlanul a kezébe kaparintja azt a gyeplőt, és ha ez egyszer megtörtént, sőt, a másik fél viselkedése által támogatottá vált, akkor már nagyon nehéz visszacsinálni a folyamatot.

Könnyű hátrafelé mutogatni a múltba. Illetve felfelé, az elődeink irányába. Azért viselkedek így, mert már az apám, nagyapám, hetedíziglen az ősöm is ilyen volt. Azt láttam, hogy az apám is uralkodott az anyámon, természetes, hogy ezt tanultam el tőle. A génjeimben hordozom nagyapám erőszakosságát. Sőt, az össze férfi-ős vadállatiságát. „Az lesz, amit én mondok, én kész!” „Mert ezt akarom!” „Ne halljak ellentmondást!”

Másfelől meg: már anyámtól is azt hallottam, hogy jobb a békesség. „Tűrni, tűrni, tűrni”, ez volt nagyanyám jelszava. A kollektív női tudatba évezredek során beépült ez a feltétlen alkalmazkodás. „Legalább hamarabb túl leszünk rajta.”

Az uralkodás látványos eszközei a durvaság, az agresszió. Egyébként sokszor kiabálásra sincs szükség, manipuláló szavakkal is lehet élni. Ilyen például a társ gúnyolása („hogy meghíztál, milyen kövér disznó lettél”), lebecsülése („a te munkád semmit sem ér, bezzeg az enyém”), a másik szabadságának korlátozása („5-re hazaérsz, nincs barátnőzés, nem mehetsz el a kollégáiddal sehová”), a pénzügyi hatalommal való visszaélés („nem vehetsz magadnak sminkcuccot, a te fizetésed a közös pénz, hogy én mire költök, ahhoz semmi közöd”).

Amúgy most joggal kaphatnám meg a bírálatot, hogy szexista vagyok, és az uralkodást automatikusan a férfiaknak, az alávetettséget pedig a nőknek tulajdonítom. Igazatok is lenne, ósdi sztereotípia (bár arányait tekintve azért igaz), rögtön módosítok is, hiszen hányszor halljuk az ellenkezőjét. Azért, mert a férfi az erősebb (testileg), egyáltalán nem biztos, hogy ő uralkodik a párkapcsolatban. Szereti a nőt, ezért eltűri annak minden hisztijét.

A nőknek is megvan a maguk látszólag szelíd, de annál hatásosabb eszközei. Pofonok helyett ők például kiválóan elsajátították a zsarolás művészetét. „Nem lesz ez, ha…” „Ha ezt csinálod, akkor…” Sajnos sokszor szoktak pont a szex-megvonással zsarolni, ami azon kívül, hogy felháborító dolog, számomra még érthetetlen is, hiszen a szexet (elvileg) kölcsönösen élvezik. Azaz élvezhetnék, ha a kedves feleségek nem állítanának mindenféle akadályokat az útjába.

A nők ismert fegyvere még az uralkodásra a nyafogva kikövetelés. „Naaa…. léciii… legyen ez vagy az!” És a szerelmes férj mindent hagy, mindent megenged, mígnem hamarosan azt veszi észre, hogy papuccsá vált. A bűntudat-keltésről meg a mártírkodásról más ne is beszéljünk. Ki ne hallott volna már olyan mondatot a nő szájából, hogy „egész nap főzök-mosok-takarítok, bezzeg te…” vagy „itt szakadok meg érted, de te…”

Egyébként az sem igaz, hogy a nő nem pofoz, nagyon is, sőt, sokszor visszaél vele, mert ugye a fiúk meg azt tanulták meg kiskorukban (már legalábbis a többség), hogy nőt nem ütünk meg, így ha egy férfi kap, akkor most mit csináljon? Hagyja annyiban, és akkor ő alázkodik meg? Vagy üssön vissza, akkor meg ő lesz az erőszakos állat? A megoldás szerintem annyi, hogy a nő ugyanúgy ne csapkodjon, ahogyan azt egy férfitól elvárja (az enyhe fenékre legyintéstől vagy a játékos hasba bokszolástól persze tekintsünk most el).

Miközben készültem a cikk megírására, egy eléggé döbbenetes idézetet találtam, mely szerint (gondolom a Biblia alapján) a párkapcsolat célja a szaporodás, a hatalom és az uralkodás. „…vágyakozol férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad.” Mennyi időnek kell eltelnie, hogy ezek a sok-sok év alatt bekódolt dogmák eltörlődjenek végre a tudatból?

Olvastam egyszer egy vicces, ámde nagyon találó novellát arról, hogy nők hogyan akarták „kifaragni” maguknak a tökéletes férfit. Mindenki belerakta a kívánságait, de amikor készen lett a szuper-pasi, döbbenten vették észre, hogy az valójában nő J

Szerintem amúgy van egyetlen olyan helyzet, ahol megengedett az alá-fölé-rendeltség, és ez a szex, de! Csak és kizárólag akkor, ha alapja kölcsönös megegyezés és elfogadás, ha játékból, kalandból fakad, és ha az itt tapasztalt uralkodás illetve alávetettség aztán nem kúszik át a hétköznapokba.

Tipp: Ismerősek voltak számodra a cikkben leírt helyzetek, mondatok? Sürgősen változtass rajta, ha te egy ilyen alá-fölé-rendelt párkapcsolatban élsz, akár az uralkodói, akár az alávetett oldalon.