Multifunkcionális nők

A „Hivatás” rovatba kerestem valami jó témát, amikor beugrott, hogy igazából ez az egész női lét nekünk egy hivatás. Nem, inkább nagybetűvel írom: Hivatás! Méghozzá igencsak összetett hivatás. Számtalan szakmához kell értenünk, legalább alapszinten.

Babát ápolunk, tehát csecsemőgondozók vagyunk, kisgyermekeket nevelünk, tehát úgymond óvó néniként is helyt állunk, és ha kikérdezzük a leckét, segítünk a házi feladatban, pláne ha otthontanulósok vagyunk, akkor már botcsinálta (vagy akár professzionális) pedagógusok is lehetünk. Borogatás, gyógytea, sebtapasz – egy nő feladata a beteg gyerekek (sokszor férjek!) ápolása. Akárha nővérek, vagy orvosok volnánk, némelyikünk kiegészítve gyógynövény-szakértői ismeretekkel.

A háztartás nagy része, sokaknál egésze a nők feladata. OKJ-s papír nélkül takarítunk, szakácsvizsga nélkül készítjük el az ebédet. József Attila mamája mosónő volt, mi is azok vagyunk, szerencsére teknő, sulykoló és faszenes vasaló nélkül, immáron gépekkel segítve. Ha kertet gondozunk, egy hivatásos kertész vagy egy mezőgazdaság munkás feladatait igyekszünk ellátni.

Többnyire mi fizetjük be a csekkeket, mi intézzük a banki ügyeket, mi tárgyalunk a hivatalokban. Tehát adminisztrátorok, ügyintézők, postások is lehetnénk. Kocsival visszük a gyereket edzésre, fuvarozzuk szakkörre, tehát sofőrök is vagyunk. (Már aki, nekem se jogsim, se autóm).

Itt persze a hagyományos szerepeket saját maguk ellátó nőkről írok, nem azokról, akiknek a babája többet találkozik a bébiszitterrel, mint a saját anyjával, akinek a gyereke már egy évesen bölcsibe jár, akihez bejárónő jár be, vagy akinek a füvét kertész nyírja.

Volt, aki megvizsgálta, hogy egy átlagos nő (amilyen persze nem létezik) egy héten mennyi időt tölt mosással, babaetetéssel, mosogatással, pelenkázással, takarítással, leckekikérdezéssel, zokni-stoppolással, stb. Ezek után kiszámolta, hogy ha ezeket a feladatokat profi szakács, varrónő, baby-sitter vagy takarítónő végezné el, az mennyi fizetséget kapna érte. Szerintem persze hülyeség ezt így forintosítani, de azért a vizsgálatból jól látszott, mekkora mennyiségű „láthatatlan” munkát végzünk mi nők nap mint nap. Amiért egy fillért sem kapunk. Bár az anyagi megbecsülés hiányánál számomra sokkal rosszabbul esik a társadalmi megbecsülés hiánya, sőt, a társadalom lenézése: csak háztartásbeli, csak egy anya…

Hozzáteszem, ha anyagilag megtehetném, csomó dolgot akkor se bíznék másra. Én szeretek reggel korán felkelni, rendet rakni, kisöpörni – mert miközben a ház tisztul és rendeződik, úgy tisztulok és rendeződök belül én magam is. A nagytakarításnál azért elfogadnék egy napra egy segítőt magam mellé. Tutira nem fizetném be a gyerekeket menzára, szeretek nekik minden nap házi kosztot sütni-főzni. De azért jól esik, amikor havonta egyszer kijön hozzánk a Nagymami, és hozza a finom ebédet meg sütit. Egyre jobban szeretek tenni-venni a kertben. Miért bíznám ezt a szöszmötölést másra? Kertészkedés közben kint vagyok a jó levegőn, mozgok, barnulok, és közben még a madarak csicsergését is hallhatom. Azért valaki lekaszálhatná a füvet.

A vicces (vagy épp szomorú) az, hogy ha otthonról nem hozza valaki a mintát, akkor nem tanulhatja meg elsajátítani ezeket a „szakmákat”. Az iskolában tanulnak irodalmat, matekot és biológiát, de csecsemőgondozást, háztartási ismereteket, hivatali ügyintézést vagy kertészkedést nem. Aki minden tantárgyból minimum kettes jegyet kap az érettségin, azt hivatalosan érettnek nyilvánítják az életre, még akkor is, ha soha életében nem porszívózott ki, nem sütött meg egyetlen palacsintát sem, és a kezébe se fogott egy kisbabát sem. Vajon érett voltam-e én a jeles érettségimmel, amikor otthonról 18 évesen elköltözve még egy rántást se tudtam összehozni?

Ha valaki az édesanyjától, jobb esetben nagymamájától, extrém esetben a dédimamájától nem lát jó példát a háztartás vezetésére, a gyereknevelésre, a kertészkedésre, azaz ha hiányzik a korai bevésődés, akkor később csak kínkeservesen fog sikerülnie ezeket magáévá tenni. Én együtt éltem anyukámon kívül a nagymamámmal is, sőt, 15 éves koromig a dédnagymamámmal is. Mégis a tanulás volt az egyetlen feladatom, soha nem kellett a házmunkában segítenem, ráadásul a lakótelepi panellakás körül persze kertünk se volt. Így hát sok-sok év alatt, könyvekből, internetről, mások tapasztalata alapján kellett magamnak mindent megtanulnom. Mennyivel jobb a gyerekeimnek, akik pici koruktól fogva ebbe nőnek bele! Lehet hogy a nagylányom utálta, amikor neki kellett a húgait pesztrálnia, sokszor húzzák a szájukat, ha gyomlálni kell, és a heti egy mosogatás sem tartozik a kedvenceik közé. Mégis, ha felnőnek, fognak tudni babát gondozni, kertészkedni, háztartást vinni.

Ha valaki örökbe akar fogadni egy gyereket vagy hivatásos nevelőszülő lenne, akkor komoly alkalmassági vizsgálaton kell keresztülmennie, el kell végeznie egy felkészítő tanfolyamot, viszont ha csak úgy szimplán anyukává válunk, akkor a saját babánk gondozásához, a gyerekneveléshez nem kapunk ilyen útmutatót.

A fent említett szakmákat hosszú ideig tanulják a diákok, vagy OKJ-s képzésben, vagy középiskolában, de sokukat főiskolán-egyetemen. A nők persze ezeket a szakmákat úgymond „dilettáns” módon űzik. Semmiképp sem várható el, hogy begipszeljünk egy törött lábat, de egy seb ellátása már a profilunkba vág. Nem kell ötfogásos vacsorát kanyarítanunk, de egy alapebéd összeállítása már a mi feladatunk. Lehet, hogy nem lesz mintagazdaságunk, de legalább finom zöldségek teremnek a kertünkben.

Szerintem azért is tök menők vagyunk, mert mi ezeket a különböző hivatásokat akár egyidejűleg is tudjuk végezni. Lásd. polipkarú anya… Ja, és mellette legyünk még dögös testű csajok, és szuper szeretők is. Nekem sikerült, kérdezzétek a férjemet...

Tipp: gondold át az életedet, szedd össze, miféle szerepekben nyilvánulsz meg nap mint nap, majd feleltesd meg őket egy-egy szakmának. Rá fogsz jönni, hogy te is hivatásos multifunkcionális nő vagy.

Nemzetközösség

Forrong az ország, szinte ketté- vagy nem is tudom mennyibe szakadt a nép, egymásra kígyót-békát kiabál mindenki, úgyhogy a nemzet mint közösség jelenleg csöppet se mondható egységes közösségnek. Mivel nemrég volt március 15., ennek kapcsán elgondolkodtam, hogy vajon 160 évvel ezelőtt mennyire volt egységes a nemzet. Mindenki forradalmat akart, vagy csak kapóra jött pár lelkes ifjú, akik aztán lavinaként sodorták magukkal az országot?

Elmélkedéseim során rájöttem, hogy egy közösség akkor a legegységesebb, amikor van egy külső ellenségkép. Ez kicsiben is megfigyelhető: a gyerekeim egymással folyton fasírtban vannak, de érdekes módon, ha én leszidom őket, vagy valamilyen nemszeretem feladatot bízok rájuk, akkor rögtön egyetértenek egymással és megtörténik közöttük az összefogás. Én vagyok ilyenkor úgymond mindenki ellensége.

Az iskolában is így volt ez. Az osztály különböző klikkekre tagozódott, alterosok meg diszkósok szidták egymást napi szinten, de ha valamelyik tanár szívatott minket, akkor szövetségbe tömörültünk, ővele, mint ellenségünkkel szemben.

Réka következtetése tehát: a közös ellenség valós vagy fiktív jelenléte erősíti a közösség összefogását, és valószínűleg így lehet ez a nemzet szintjén is. A 48-as forradalom esetében a magyarok nagy része utálta az osztrákokat (kivéve, aki hatalmát, rangját, vagyonát nekik köszönhette), fontos volt nekik a magyarságuk, függetlenségük, így könnyebb volt összefogni.

Amikor a szovjet megszállás ellen kellett felszólalni, egyöntetűen skandálta a nép, hogy „Ruszkik haza!” Ahogyan azonban elérkezett a rendszerváltás, annyiban változott a helyzet, hogy megszűntek ezek a nagy ellenségképek létezni. Voltak persze, de mindenkinek mások.

A jelen helyzetben is vannak ugyan külső ellenségek, de nem egy, akire mindenki egyöntetűen tudna fókuszálni. (Az is kérdés, hogy ezek az ellenségek mennyire valósak avagy fiktívek, de ebbe most inkább nem mennék bele.) Valakinek Soros és a migránsok, másoknak Orbán és strómanjai. Ráadásul az ellenzéki oldal sem egységes, sőt! Nagyon is összetett. A Fidesz ellen vannak a politikai paletta rengeteg színét képviselő, egymástól gyökeresen eltérő szemléletű pártok, csoportok.

És már megint itt a kulcsszó: valaki ellen lenni. Sajnos évszázadok-, sőt, évezredek során képtelen volt a magyar ezt felfogni, hogy nem valaki ellen kell szövetkezni, hanem magunkért.

Könnyű nekem itt dumálni, hogy magunkért, de kik is vagyunk mi, és miért kellene szövetkeznünk. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Tízmillió ember egyért? Egyik szerint a nők jogaiért kell harcolni, mások szerint a föld magyar kézben maradásáért, harmadik szerint Trianonért. És akkor ott vannak a bérek, az egészségügy, az oktatás… Képtelenség mindenben mindenkinek egyetérteni, kérdés, hogy egyáltalán kell-e.

Mintha itt nem színes filmet néznénk, hanem fekete-fehéret. Nincsenek árnyalatok, csak végletek. Egyetlen kijelentésed alapján rögtön kaphatsz csodaszép címkéket. Ha a Jobbikra szavaztál, akkor nacionalista, rasszista, soviniszta és antiszemita vagy. Ha az MSzP-re, akkor kommunista és bolsevik. Ha pedig az LMP-re, akkor liberális és feminista. (A kisebb pártokba most nem mennék bele, de tutira nekik is megvannak a maguk címkéi.) Kirekesztő, homofób, genderista, hazaáruló…

Az embereket mindenki igyekszik kategóriákba sorolni, majd őket nem saját maguk alapján ítéli meg, hanem aszerint, hogy melyik csoportba tartozik (vagyis hogy hová sorolják őket mások). Ez a fajta előítéletesség csökkenti az emberi kapcsolódások lehetőségét, magyarul a közösséggé formálódást. És ugyanez igaz a nemzetre is.

Tipp: Azt úgyse fogom neked megmondani, hogy holnap elmenj-e a tüntetésre avagy sem. Akárhogy is cselekszel, a legfontosabb, hogy a saját kis közösségeidben teremtsd meg az egységet. Először béke és barátság a családban, a lakóközösségben, a munkahelyen – talán, egyszer, majd, ezer év múlva ezekre alapozódva képesek leszünk megteremteni egy egységes nemzetet.

Politika és gyereknevelés

A mai elmélkedésem tárgya, hogy mennyire avassuk bele gyerekeinket a politikába. Igencsak aktuális ez a téma, mivel ezt a cikket éppen az országgyűlési választások napján írom.

Az első kérdés persze az, hogy egyáltalán beavassuk-e őket. Naivitás, hiú ábránd, hogy tartsuk őket burokban, és kíméljük meg őket a csúnya bácsik (nénik) csatározásaitól. A gyerekeink nem vakok és nem süketek. Ha a szüleik szokásos életmódot folytatnak, azaz városban élnek, televíziót néznek, rádiót hallgatnak, újságot olvasnak, akkor pláne nem. Látják a „Stop Soros” plakátokat ugyanúgy, mint az „Orbán vagy turbán” felirattal leragasztott Jobbikos hirdetéseket. Hallják az M1-en, hogy „Csakis a Fidesz”, majd a Hír TV-n, hogy a Szél, a Vona meg a Karácsony valahogy egész másokat mond, mint a Viktor bácsi. Még ha igyekszünk média-mentesen is élni, úton-útfélen akkor is látnak hirdetésen migránsokat, kék, piros, nemzetiszín, narancssárga vagy lila plakátokat. A facebook-ba azért ők is belepillantanak, vagy a szüleikébe, vagy a saját hírfolyamukba keveredik néhány választási hirdetés, vagy a barátaik is megoszthatják saját nézeteiket arról, hogy hová is kell tenni azt a két X-et.

Tehát akarva-akaratlan, a politika mindenképp bekúszik a gyerekeink életébe. Nem mindegy azonban, hogy ezt hogyan kezeljük. Kategorikusan kijelentjük előttük, hogy márpedig az Orbán egy diktátor, a Gyurcsány hülye, a Vona rasszista, a Szél meg ultra-feminista. Avagy megadjuk nekik a lehetőséget, hogy megismerjék a palettát balról, jobbról, középről. Kizárólagos elveket adunk-e a szájukba migránsokról, bérunióról, vagy arra buzdítjuk őket, hogy tájékozódjanak, és ezek után alakítsák ki saját álláspontjukat.

Jocó bácsi (kedvenc töritanárom a facebook-on) többször megosztott olyan posztokat, hogy a politika mennyire begyűrűzött az iskolákba. Hogy az órákon megy a „sorosozás”, „migránsozás”, nem tudom micsodázás. És nem vélemény, hanem tény-szinten.

A gyerekek amúgy egész jól leképezik a magyar társadalmat, és az is jól látszik, hogy sok ember felnőttkorára is megmarad a gyermeki szinten.

Legkisebb, 8 éves lányom például közölte, hogy ő a Momentumra fog szavazni, mert az ő színük a piros. Amikor felvilágosítottam, hogy ők lilák, és a piros az MSZP, akkor pillanatok alatt váltott „politikai nézetén”. Bár nagyon szimpatikus volt neki a Milka-lila is, azért kitartott a kedvenc pirosa mellett, és mondta, hogy akkor inkább az MSZP-re…

A másik lányom szerint X. képviselőjelölt nagyon hülyén néz ki a plakáton, rá tuti nem adná a voksát. Y. viszont szimpi, ezért biztos jó fej is lehet.

Az emberek nagy része is hasonló szimpátiák alapján szavaz: milyen szép a párt logója, mennyire megható a választási videójuk, milyen csinos volt az egyik képviselőjelölt a lakossági fórumon, miket ígért a másik, stb.

A felmérések szerint a pártprogramokat az emberek kb. 5%-a olvassa el. Nálunk a kamaszaim eléggé érdeklődnek irántuk, a nagylányom pl. igyekezett átnézni a rövidített program-kivonatokat, így tájékozódott, igaz, ő még pont annyi éves, hogy nem szavazhat. (Én egyébként 16 éves korra vinném le a szavazati korhatárt...)

Ő és a fiam egy csomó videót megnéztek a taktikai szavazásról, parlamenti közvetítések részleteit, mindenféle párt és képviselő felszólalását. Megmutattam az öszödi beszédet és a 2006-os tüntetések felvételeit, hadd ismerjék meg azt az oldalt is. Tehát azt hiszem, ezennel politikai beavatásuk megtörtént.

Kérdés, hogy politikusok mennyire használhatnak fel gyerekeket, pláne nem a sajátjaikat kampányaik során - szerintem semennyire, különösen a szülők beleegyezése nélkül nem. 

Másik kérdés, hogy tüntetni elvigyük-e a gyerekeinket. Az egyik oldal szerint ahová a szülő megy, oda menjen a gyerek is, ráadásul ez tök jó buli, a másik szerint viszont semmi keresnivalója nincs egy kiskorúnak ilyen eseményen, aminek ráadásul veszélyes következményei is lehetnek. 

Az is kérdés, hogy magán a választáson részt vegyenek-e a gyerekek. Nálunk ez úgy történt, hogy feltettük a kérdést, ki akar velünk jönni. Nem mindenki volt egyformán lelkes, de mikor útnak indultunk, végül is mind az öten velünk tartottak. Még soha nem jártak szavazóhelyiségben, újdonság volt számukra a fülke, az urna, a szavazólap, az egész folyamat. A kitett minta-szavazólapon megnézhették, miféle pártok vannak ma hazánkban (kétharmadukat én sem ismertem, nemcsak ők). A szavazás végén pont az egyik képviselőjelöltet látták megérkezni. Egyik lányom hangosan kérdezte: Anya, te rá szavaztál? (Amúgy igen!) És a végén jégkrémet kaptak, ez volt a legjobb számukra az egész választásban…

Tipp: Ha akarod, ha nem, a politika valamilyen szinten része a gyereked életének. Rajtad áll, hogyan tájékoztatod, hogyan segíted az állásfoglalásban.