Továbbképzés

Jó pap holtig tanul. Meg úgy általában az ember is, ha a tanulást amolyan szélesebb spektrumon értelmezzük, és beleveszünk minden élettapasztalatot, amit az ember egészen a halála napjáig szerez. Pl. főzés, gyereknevelés, hivatali ügyintézés, házépítés...

Ám, ha azt mondom „tanulás”, az emberek nagy százalékának egészen biztosan az iskolai képzések jutnak az eszükbe. A klasszikus menetrenddel, amit egy átlagember megél: általános iskola 8 évig, a többségnél középiskola 4 évig, és bizonyos rétegnél főiskola, egyetem.

A magyar népesség 95%-a legalább a 8 osztályt elvégezte (persze kérdés, milyen hatékonysággal, nekem volt olyan „gondozottam” a családok átmeneti otthonában, aki 4 osztályt végzett, de nem tudott írni-olvasni), a teljes lakosság fele érettségizett, 20%-a pedig diplomás. A népesség kb. 15%-a beszél valamilyen idegen nyelvet, leginkább angolt (érdekesség, hogy a férfiaknál ez 10%, a nőknél viszont 20!).

De most nem is a statisztikáról akartam írni, hanem arról, hogy azt sulykolják belénk, mikor KELL tanulni. Addig tanulj, míg fiatal vagy, így szól a szlogen, nem? Nekem azt mondták otthon, hogy válasszak jól középiskolát , döntsek jól az egyetemi továbbtanulás mellett, mert ekkor dől el a jövőm (tizenévesen!). Mintha az kőbe lenne vésve, hogy csak 18 évesen lehet leérettségizni, és 22-24 évesen lediplomázni. Eszembe se jutott sokáig, hogy ezt az „eldőlt” jövőt bizony bármikor „felállíthatom”, azaz akármikor beülhetek az iskolapadba.

Igen, kedves olvasók, tényleg életünk során akármikor tanulhatunk, méghozzá iskolai jelleggel is.

Emlékeztek az „Éretlenek” című filmre, ahol a bukott és érettségizni kényszerülő diákok közé egy idős bácsi is bekerül? Nem mellesleg ő az egyetlen, aki a sok kettesre végző mellett kitűnően eredményt ér el. Vajon miért? Szerintem azért, mert nála nincs semmiféle külső elvárás, szülők, barátok, társadalom, csakis önmagának tanul, a belső motivációja hajtja.

Nos, azt a bizonyos iskolapadot sem kell annyira szóról-szóra értelmezni, hiszen ma már távoktatással is elvégezhető egy tanfolyam. Skype-on is zajlanak tanórák, az ember megkapja e-mailben a tananyagot, kidolgozza, megcsinálja a feladatokat, és a net segítségével visszaküldi.

Dunát lehet rekeszteni a rengeteg OKJ-s tanfolyammal, mely képzések közül sokért fizetni sem kell. Ma Magyarországon az első két szakma megszerzése ingyenes (jó, oké, tankönyvek, meg vizsgadíj, stb., de akkor sem kell súlyos százezreket kifizetni értük).

Az ember több élethelyzetben is elhatározhatja, hogy új szakmát tanul. Egyrészt, mikor elbocsájtják a munkahelyéről, és rájön, valami másba kell fognia, hogy új állást találjon. Ez ugye bizonyos kényszer. De sokszor van úgy, hogy kényszer nélkül, belső indíttatásra dönt valaki az átképzés mellett. Mondjuk nyugdíjas lett, de mindig is nagyon aktív életet élt, nem bírna egész nap csak pihengetni, inkább keres valamilyen értelmes képzést, hogy növelje tudását, tornáztassa az agyát. Vagy otthon van Gyes-en pár évig, és közben kikristályosodik benne, hogy a régi munkáját már nem akarja tovább folytatni. Ideális esetben azt is kitalálja ez alatt, hogy mi az, ami őt jobban vonzza.

Sokszor hallom, hogy diplomás értelmiségi nők felnőtt fejjel kézzel foghatóbb szakmát tanulnak. Varrótanfolyam, OKJ-s cukrász, Hagyományok Háza nemezelés... Vagy sok év gyerekezés után belefognak valamilyen segítő, nevelő jellegű munkába. Esetleg önálló üzleti vállalkozásba kezdenek, és ehhez pénzügyi ismereteket tanulnak.

Talán érettebb korára (mert az életkortól és a tapasztalatoktól lesz az ember érett és nem az érettségitől) jobban megismeri az ember önmagát, a képességeit csakúgy, mint az érdeklődését. Letisztul, miben jók, mik az erősségei, és mik azok a tevékenységek, amiket örömmel végez.

Mert ugyebár (Réka szlogenje), az az igazi hivatás, amit szeretünk, amiben jók vagyunk, és amivel szolgáljuk a világot és/vagy az emberiséget.

Tipp: Ha a te jelenlegi munkád nem felel meg a fenti kritériumoknak,érdemes mél önvizsgálatot tartani, és belefogni a továbbképzésbe. 

Család, a legkisebb közösség

Tegnap megnéztünk egy igazi, tipikus karácsonyi családi filmet, ami egyszerre volt vicces és megható („Káosz karácsonyra”). A főszereplő nőnek van férje, vannak gyerekei, a húga viszont egyedül él, és magányos. És a nővére fejéhez vágja, hogy bezzeg neki van családja, neki meg nincs. Az meg visszavág: „Az én családom talán nem a te családod is?” És tényleg, ott ül a nagypapa, a nagynéni, a testvér, az unokaöcs, csomó ember egy asztalnál, és a nő azon kesereg, hogy mennyire magányos.

Bizony, a család a legkisebb közösségi egység, és ha meghalljuk ezt a szót, többnyire mindenkinek a papa, mama, gyerekek (csupa szív, szeretet) jut az eszébe. Kérdés persze, hogy mi épp melyik szerepben vagyunk jobban benne: inkább gyerekei a szüleinknek, vagy inkább szülei a gyerekeinknek. Ideális esetben mindkét szerepet egyszerre éljük meg, persze kevésbé hangsúlyosan. Természetes, hogy ha saját családot alapítunk, akkor velük, a párral s később a gyerekekkel töltünk több időt, de akkor is mi maradunk anyuci-apuci kislánya (avagy kisfia).

Mostanra a családok totálisan felborultak. Míg évtizedekig, évezredekig állandó volt a forma, manapság már ez alatt a fogalom alatt mindenki mást ért. Nagyon ritkán lehet hallani olyan házaspárról, akik sok évtizeden át boldogan együtt élnek. Eleve, a házasság ma már eléggé elavult intézmény lett, legalábbis a statisztikák szerint. De most ezen ne akadjunk fenn, már az is épp elég nagy szó, ha valaki legalább élettárssal él, és nem egyedül, szingliként. Persze modern világunkban az se biztos, hogy az a bizonyos társ az ellenkező neműek táborából kerül ki, hiszen egyre gyakoribb a nő-nő, illetve férfi-férfi közötti párkapcsolat.

Most azonban maradjunk a férfi-nő felállásnál. Akik megismerkednek, szerelem, talán eljegyzés (bár ez is kezd kimenni a divatból), esküvő és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Tényleg? Egy nagy lótúrót! Feleannyi házasság köttetik, mint 30-40 éve, és ezeknek több mint a fele válással végződik. Mint ahogyan az én szüleimé is.

Ketten voltunk az osztályomból elvált szülők gyerekei, és akkoriban ez nemcsak hogy ritkaságnak számított, hanem bizony szégyellnivaló dolognak is. Anyukám sok évig megtartotta még a férjezett nevét, nehogy nekünk ciki legyen, és hátrányunk származzon abból, hogy ő a lánykori nevén szerepel, mi meg apuén.

Most meg, ahogyan elkezdem képzeletben pörgetni magam előtt az ismerősök, barátok listáját, alig-alig akad közöttük a hagyományos modellen alapuló család. A legtöbben minimum egyszer elváltak, gyerekekkel újra házasodtak, kaptak pót-gyerekeket az új társ előző házasságából, született közös gyerekük... Néha olyan kusza egy-egy mozaik-család hálója, hogy ember legyen a talpán, aki megérti, ki kinek az exe és mostanija, és hogy én gyerekem, te gyereked, mi gyerekünk... És akkor nem is említettem még az örökbefogadást, a béranyaságot, és hasonló modern kori dolgot.

Szükséges tehát a család újradefiniálása, és szerintem a legegyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy az tartozik a családunkba, akivel kölcsönösen nagyon szeretjük egymást. Így fordulhat elő, hogy saját vér szerinti rokonainkkal nem, avagy alig tartjuk a kapcsolatot, míg természetes, hogy a pót-nagyik ott ülnek az ünnepi asztalunknál. Van, hogy egy egész baráti, szellemi közösség tartozik egy nagy családba (pl. a „rainbow”-sok).

Az embernél a közösségben való létezés elemi vágy, egy alap-szükséglet. Maslow piramisában a legalsó (elemi, fiziológiai szükségletek, úgy mint étel, ital, meleg) és a második (biztonság) szint után rögtön a szeretetre, intimitásra, emberi kapcsolatokra, összetartozásra irányuló igény következik. Ha meghalljuk ezeket a szavakat, ugye kik jutnak eszünkbe? A párunk, a gyermekünk, a szüleink, a testvéreink. Tehát a családunk.

Nem véletlen, hogy ez a írás karácsonykor született meg. Ami elvileg a szeretet és a család ünnepe, és amit mégis olyan sokat kifiguráznak, elbagatellizálnak, a pénz ünnepévé tesznek, és inkább elutaznak Hawaii-ra, nehogy a családdal kelljen lenniük. Vagy ha itthon is maradnak, megveszik a személytelen tucat-ajándékot (zokni, nyakkendő, tusfürdő, borotvahab, üveg bor, bonbon), és vagy vágják a kötelező műmosolyt, vagy, ami még gyakoribb, ilyenkor zúdítják egymásra ez egész évben felgyűlt sérelmeket, haragot, megbántottságot. Neee!!!

Peace, love, happiness!

Olyan szirupos közhelyek jutnak most csak eszembe, amilyeneket a nyálas amcsi filmekben lehet csak hallani, úgyhogy most kis közösségeteknek, a családnak inkább gyorsan Áldott Ünnepet, Boldog Karácsonyt kívánok!

Tipp: Ha van családod, töltsd velük szeretetben, békességben az ünnepet! A konfliktusokat oldjátok meg előtte, a karácsonyra maradjon csak az összetartozás meleg érzése.

Gyerekmunka

A következő gondolataimat egy komment-csata ihlette. Azt mertem egy poszt alá megjegyzésbe írni, hogy nálunk a gyerekek előbb megágyaznak és utána kapnak reggelit. Az egyik hozzászóló szerint ez gyerekmunka, ráadásul éheztetem őket.

Huh... Hová jutottál te szentséges világ? A régi időkben teljesen természetes volt, hogy a gyerekek kiveszik a részüket a feladatokból! A fiúk mentek az apjukkal a szőlőbe, a szántóföldre meg az állatokhoz. A lányok pedig a sütés-főzésben, a veteményesben és a gyerekfelügyeletben segédkeztek az anyjuknak. Erre ma mi van? Nehogy a gyerek megfogja a fakanalat! Nehogy ő takarítsa fel a szobáját. Még megárt!

Ez a poszt szervesen kapcsolódik a „Vattába csomagolt nemzedék” című íráshoz, amikor is arról értekeztem, mennyire túlvédik, elkényeztetik a mai szülők a gyerekeiket. A túlzott féltés nemcsak a sérülésektől való megóvást jelenti („Ne fuss!” Istenem, egy gyerek ne fusson... „Ne mássz fel!” Egy gyereknek életeleme a mászás... stb.), hanem a fizikai munkától való megkímélést is.

Nálunk gyerekkoromban az volt a jelszó „Te csak tanulj!” Három nő nevelt fel: édesanyám, nagymamám és dédimamám. Mire felkeltem, már el volt készítve a tízórai, mire hazaértem az iskolából, már ki volt porszívózva a lakás, kimosva a ruhák, fenekem alá téve az ebéd. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy elővegyem a könyveket, füzeteket, és tanuljak. A tűzhelynek a közelében se jártam, és nem tudtam volna beindítani egy programot a mosógépen.

Akkor kényelmesnek tűnt ez az élet, utána viszont annál nagyobb szívás lett. Elég hamar elkerültem ugyanis otthonról úgy, hogy a házimunkában szerzett jártasságom konkrétan a nullával volt egyenlő. Azt se tudtam, hogy kell rántást készíteni. Rengeteg kaját elrontottam, dobtam a kukába, mire valamennyire belerázódtam a háztartás vezetésébe. Ha az engem felnevelő három (amúgy nagyon cuki, de engem marhára elkényeztető) nő kicsit szigorúbban, következetesebben szeretett volna engem, akkor felvértezve indultam volna neki a nagybetűs életnek.

Ez az egyik oka annak, hogy szerintem a gyerekeknek minél hamarabb és minél többféle házi és ház körüli munkából ki kellene venni a részüket. Hogy ne éljék át azt, amit nekem kellett 18 évesen. Hogy fel legyenek készülve az életre. Az ÉLET-hez mitől tartozik hozzá jobban az irodalom meg a kémia, mint a begyújtás és a mosogatás? Persze fontos Petőfi munkásságát ismerni, nem árt tudni, mikor volt a mohácsi vész, és hátha egyszer az életben a kovalens kötésről tanultakat is fogja tudni hasznosítani az ember (nekem eddig még nem adódott rá alkalmam), de azért tudjon már az életbe kikerült emberke egy süteményt megsütni, vagy gyújtóst hasogatni.

A másik ok pedig, akármennyire is önzésnek hangzik, igenis a szülő megsegítése. Hogyan tanul a gyerek empátiát, együttérzést, hogy lesz belőle közösségben (a család a legkisebb közösség) gondolkodó, másokat támogató lény, ha azt tapasztalja, hogy az anyja, apja egész nap érte gürizik, a segge alá rak mindent, és neki a kisujját se kell mozdítania? Felnő egy elkényeztetett nemzedék, aki már csak rendelni tudja az ételt a gyorskajáldából, gép mosogat el helyette, és azt se tudja, hogy kell megfogni egy kapát.

Ha azt a mintát látja egy gyerek otthon, hogy a szülő egy mártír, akkor ő maga is szépen ugyanezt a példát fogja követni a saját életében, és saját családja rabszolgája lesz. Avagy épp ellenkezőleg, magasról le fog tojni másokat, és a szülei, akik anno kinyalták a gyerekük popsiját, majd arra eszmélnek fel öregkorukban, hogy nincs mellettük senki, az imádott gyerekek magukra hagyták őket, max. bedugják egy otthonba vagy egy elfekvőbe.

Természetesen nem az van ilyenkor, hogy a szülő a lábát lógatja, és parancsokat osztogat, hogy ezt hozd be, azt vidd ki, s közben ő nem csinál semmit. A házi és ház körüli munka nagy részét a szülő végzi, de ebbe életkoruknak és képességeiknek megfelelően a gyerekek is bekapcsolódnak. A fiúk is tanuljanak meg főzni, és a lányok is gyűjtsék össze a fát. Az pedig egyenesen természetes, hogy a maga terét mindenki maga rakja rendbe, maga pakolja el a szanaszéjjel heverő játékokat, és igenis, maga ágyaz be.

Ráadásul közben annyi jó dolgot lehet csinálni. Dagasztjuk a tésztát és énekelünk. Mesélek a gyerekkoromról. Favágás közben pedig sort lehet keríteni férfias témák megbeszélésére.

A házimunkában való részvétel nem feltétlenül jelent a gyerekek számára nyűgöt, robotot! Nézzünk csak meg egy kis 2-3-4 éves gyereket, mit csinál. Fogja a kis söprűt, és mikor az anyja takarít, őt utánozva söpröget. A konyhaszekrény aljából kipakolja a lábasokat és fakanállal keverget, játék ennivalókat készít. Amikor az anyja tésztát nyújt, ő akarja kiszaggatni a pogácsákat. A kisfiú meg fejszét kér karácsonyra, hogy ő is fát vághasson, mint az apja (saját fiam példája).

A nagyobbaknál, főként a kamaszoknál már persze kevésbé megy ez az önkéntes segítés, ők sokszor húzzák a szájukat, és százszor is megkérdezik, hogy miért. Miért kell fát behozni? Hogy ne fagyjunk meg! Miért kell elmenni a boltba? Hogy legyen kaja! Istenem... Szerintem határozottan ragaszkodni kell ahhoz, hogy valamennyivel ők is járuljanak hozzá a házimunkához. A saját és szüleik érdekében egyaránt. 
Tipp: Vond be bátran a gyermekeidet a házimunkába! Süssetek együtt, segítsenek a teregetésben, takarítsatok ki játékosan! Neveld őket az életre!