…átkozott
gyötrelem. Ugye, mindenki tudná folytatni a dalt?
De miért él
bennünk egy olyan kép, hogy a szerelem feltétlenül a szenvedést jelenti? Koszorús
költőink rendesen gondoskodtak róla, hogy ez a kép alakuljon ki bennünk. Ők
megénekelték a reménytelen szerelmet, a plátói vonzalmat, és valljuk be,
tényleg nem túl kellemes érzés, ha olyat szeretünk, aki minket nem szeret
viszont. Verseket költöttek az őket elhagyó nőkről (ritkább esetben
férfiakról), és igaz, ami igaz: amikor minket elhagynak, pocsék érzés
szerelmesnek lenni.
De most tényleg:
azt nem tudnánk elképzelni, hogy a szerelem nem gyötrődést ad, hanem
szárnyakat? Én úgy érzem, az igazi szerelem nem lehúz és gúzsba köt, hanem
felemel. A kölcsönös ösztönzést valahogy sokkal inkább a szerelem
sajátosságának érzem, mint a kínlódást.
Sokan mondják,
hogy az igazi szerelemben két fél válik egy egésszé. Erről árulkodik a „fele-ség”
szó is. Én ezzel nem értek egyet: az érett szerelemben két egész, kerek ember
kerül össze, és alkot egy még kerekebb egészet. Ha ugyanis a kapcsolat bizonytalan
alapokon áll, akkor amennyiben az egyik fél kiesik (szakítás, megcsalás, válás,
akár halál okán), akkor totálisan széthullik az egyén.
Az igazi
szerelem elfogadó, nem ítélkező. Vajon a szerelmespárok mekkora hányada képes
ezt megvalósítani a rózsaszín köd szétoszlása után is? Egyáltalán: borítékolható,
hogy eloszlik a köd, és jön a nagy földre zuhanás? Szerintem akkor nagy a koppanás,
ha előtte irreális képet alakítunk ki a másikról. Vagyis: van egy idealizált
képünk, ezt ráhúzzuk a szerelmünkre, aki természetesen nem, vagy legalábbis nem
teljesen felel meg ennek a képnek. Csakhogy az első időszakban a rózsaszínű
ködtől ezt nem látjuk. Minél nagyobb a különbség az idealizált Ő és a valós Ő
között, annál törvényszerűbb idővel a csalódás. Pedig hát csalódni csak a saját
magunk által kreált elképzelésekben lehet.
Akkor hát az is
törvényszerű, hogy a rózsaszínű szakasz után feltétlenül a szürke következik?
Dehogyis! Ezért azonban nagyon sokat kell tenni, méghozzá kölcsönösen. Hogy
létezik-e örökkön örökké, az nagy kérdés. Nem is tudom, kell-e ezen
gondolkozni. A válási adatok persze elkeserítőek, kb. 60%-os az arány. Az
együtt maradó 40% esetében vajon mekkora a tényleg és igazán szerelmesek
aránya? Lehet, hogy nagyon kevés, és a többiek számára a szerelem tényleg
átkozott gyötrelem?
Tipp: Szerelmes vagy? A rózsaszínű szakaszban, gyomorgörccsel? Vagy ezen túljutva, érzelmekben mégis megerősödve? Esetleg épp túl vagy egy szerelmi csalódáson? Mi okozta az érzelmi fejlődést avagy a csalódást?
"Szerelem, szerelem,
VálaszTörlésÁtkozott gyötrelem..."
Biztos jól ismered!?
Folytassuk e szellemben!
A szerelem, gyötrelem?
Vagy tán, hol a köd terem,
Azt leírni nem merem?
Esetleg azt, nem lehet?
A kérdés melyet felvetek,
Versíró remek emberek
Sem válaszolták meg.
Vagy csak nagyon kevesek.
Az igaz szerelem
Két embert felemel,
Ha kell ösztönzéssel,
De gúzsba nem tesz!
Hiszem, a két fél
Nem lesz egész.
Mert, ha egyik elvész
A másik is elenyész.
Két teljes egyén
Egyesül, lesz egész.
Hiába tör ki vész,
Túl éli azt az ép.
A szerelem elfogad,
Nem ítél, elragad,
Egekbe felemel,
Rózsaszín köd befed.
Ki tudja, meddig tart ez?
A köd esetleg elenged?
A föld, ahol honol,
A pár hogy landol?
Gondolom, tán
nagy a koppanás,
ha irreális a más,
Mit fejedben alkottál,
Ha a társ, nem ideál.
A köd, amikor odébb áll,
Bár tömjén füstje száll,
Marja, csípi szemed.
Tán tévedtél, azt hiszed.
Jöhet aztán gyász.
Kivérzett a hű társ?
Vagy tán az ideál,
Végleg exitál?
Magunk kreált társ,
Ad hamis ideált,
Ha felruházzuk a reált,
Olyannal, mit szem nem lát.
Törvényszerű hát,
Hogy a rózsa hervadtán,
Szürkület csak, ami vár?
Vagy van más megoldás?
Az úton, amin jársz,
Lehetséges folytatás,
Ez rendkívül munkás,
Végezheti, csak két társ!
Örök-e a szerelem?
Kérdésem felteszem,
Mert nem emlékszem.
Végül is lényegtelen!
Statisztikai adat
Másfélszer több a válás
Mint ki együtt marad.
Vajh ki marad, az hálás?