2016. május 30., hétfő

Női körök

Amikor nők közösségéről ír az ember, elsőként óhatatlanul is a női körök jutnak eszébe. Mert bár közösség egy nő számára a családja, a munkahelye, a sportklubja is, mégis nagyon jellegzetesen csak és kizárólag nőkkel ilyenkor van alkalma találkozni.
Egyáltalán: mi ez az újabb őrület? Mit tepernek már megint a nők, hogy itten körökbe gyűlnek össze? Nagyanyáink még nem akartak ennyire önmegvalósítani! Kimondva persze nem, de a régi korokban számtalan alkalmuk volt a nőknek faluközösségen belül szervesen együtt lenni. Eleve úgy ment akkor, hogy a férfiaké volt a kinti világ, ők jártak ki a földekre, az állatokhoz, a nők meg otthon maradtak – na de nem egyedül, mint a mai panelba zárt depressziós kismamák, hanem népes társaságban. Persze azokban az időkben nem ők választották meg magunknak a társaságukat, hanem abba belenőttek, beleházasodtak. Nem a kebelbarátnőikkel főzték be a lekvárt meg terelgették a gyerekeiket, hanem a nagycsaláddal, sógornőkkel, anyóssal, egyéb rokonokkal együtt. Közösen nevelték a sok csemetét és végezték a házimunkát.
Nagyobb, faluszintű közösségi együttlétre a nők számára a legjobb alkalmat a közös munkák jelentették, különösképpen az ősztől tavaszig tartó időszakban. Nyáron az aratást boldog-boldogtalan együtt végezte, a férfiak kaszáltak, a nők sarlóztak és gyűjtötték kévébe a gabonát, de télen, amikorra véget értek a nagyobb mezőgazdasági munkák, a nők esténként eljártak a fonóba. Az volt az ő külön bejáratú klubjuk. Itt főleg, a névből adódóan fontak persze, gyertyafény vagy petróleumlámpa fényénél, kemence melegénél, de hideg, hosszú estéken törték a kukoricát, fosztották a tollat is – és közben rengeteget beszélgettek. Magyarul járt a kezük is, a szájuk is. Egy felnövekvő lány számára nem is volt jobb iskola az élethez. (Nem beszélve arról, hogy a legények be-betörtek ide, incselkedve, orsót leverve, udvarolva, szóval itt is, így is lehetett ismerkedni.)
Ugyan, hol van ez ma már! A mai nők meg inkább shoppingolnak vagy kávéznak a barátnőikkel, avagy csajos wellness-hétvégét rendeznek. Szerintem amúgy ezek is egyfajta női körök, hiszen ilyenkor kipletykálnak mindent és mindenkit, főként a pasikat persze. És lehet egymásnak panaszkodni az elkanászodó gyerekekről, a kollégák intrikáiról vagy a főnök bunkóságáról. Na meg persze tanácsokkal segíteni a többieket.
Tulajdonképpen egy női körben is hasonló dolgok történnek, csak kicsit szervezettebben, tudatosabban. Egy-egy konkrét téma mentén zajlik a beszélgetés, irányított körkérdésekkel. Van egy „moderátor”, aki a témát elindítja, aki a vezérkérdéseket felteszi, aki figyel arra, hogy a nagyon beszédesektől néha megvonja a szót, ha elszaladna vele a ló, és megadja azt a szerényebbeknek is, hogy ők is kibontakozhassanak.
Nem vaktában csapongunk tehát, bár persze nagyon sokszor elterelődünk az eredeti témától. Nem is jó túlzottan ragaszkodni hozzá, mert hiába gondolja ki az ember, hogy milyen jó lesz majd például a bennük élő istennőkről beszélni, ha adott helyzet van, adott kérdések, és azokra kell inkább megtalálni a választ. Sokszor adunk egymásnak jó tanácsokat, de gyakran már önmagában az is segít, ha kibeszélheti az ember, ami a szívét nyomja, és a nőtársak egyszerűen csak meghallgatják őt. Jól jönnek persze mások ötletei, hozzászólásai is (a legjobbak az elgondolkoztató kérdések: Szerinted miért van ez így? Te mit tennél X.Y. helyében?), de az a tapasztalat, hogy a kimondott szavak hatására már sokszor megszületik a válasz a nőkben a bennük felmerült kérdésekre.
Persze egy női körön is járhat a kezünk, itt is lehetnek olyan körítések, mint például közös kézműveskedés, festés, készülődés az ünnepekre, vagy közös ének, tánc, drámajáték. De a fő hangsúly akkor is a beszélgetésen van. Végre egy kis időre kiszakadnak a nők a család-házimunka-munka darálóból, és foglalkozhatnak önmagukkal is. És ez nem önzőség! Önző az a férj, aki ilyen alkalmakra nem engedi el a feleségét, vagy duzzogva bevállalja ugyan, hogy egy napra ő főz és vigyáz a gyerekekre, de azért mártírképet vág, hogy ez mekkora áldozat a részéről, esetleg nyíltan hisztizik is emiatt. Pedig ha okosak lennének, nemcsak hogy engednék, hanem örömmel támogatnák a párjukat abban, hogy alkalmanként eljárjanak ilyen körökbe, hiszen ilyenkor a lélek kisimul és gyógyul, és ők egy felszabadultabb, mosolygósabb nőt fognak visszakapni.
Tipp: Keress a közeledben egy női kört és csatlakozz hozzá. Ha nincs ilyen, ne várj a sült galambra, szervezz ilyet te magad!

2016. május 25., szerda

Élvezetek (avagy az orgazmusról)

Az a baj, hogy ez az orgazmus témát eléggé elrontották. Anyáink-nagyanyáink korában azzal, hogy akkor szó se volt olyanról, hogy a nő egyáltalán élvezi, élvezheti a szexet. Az odaadás kötelesség volt, a feleség a férjnek, a szajha a kuncsaftnak, a cselédlány az úrfinak nyitotta szét a combjait, de azt a kutya se kérdezte meg tőlük, hogy: „Jó volt?” Egyáltalán, minek kellett ezt megkérdezni, hisz egyrészt úgyis tök mindegy, akkoriban csak a férfi élvezete volt a lényeg. Másrészt meg: az úgyis látható, hallható, érezhető…
Háhá, ez is nagy csapda! Mert kutatások szerint a nők nagy százaléka bizony megjátssza az orgazmust. Fel nem fogom, hogy ebben mi a jó. A helyzet tehát ez: a férfi csinál valamit valahogyan, erre (kamu) élvezkedő sóhajokat és sikolyokat kap, s ebből persze azt gondolja, hogy jó az, amit tesz. Tehát, a visszajelzésekből úgy véli, hogy ő a szuper szerető, ezért mindig mindent ugyanúgy fog csinálni. A megjátszások tovább folytatódnak, a belső elégedetlenség viszont nőttön nő. És vagy beletörődés, fásultság, frigiditás lesz belőle, vagy X év után egy nagy veszekedés közepette robban ki a feleségből, hogy: „El se tudok tőled élvezni!”.
Hát minek játszotta meg? Miért nem mondta, hogy úgy nem jó? Miért nem mondta, mutatta, jelezte akárhogyan is, hogy másképp lenne jó? A párkapcsolatok tönkremenésének egyik fő oka a nem létező vagy igen gyatra kommunikáció. És ennek egyik sarkalatos terepe a szex. Nem mondjuk el, hogy ez egyáltalán nem is esik jól, meg hogy igazából arra vágynánk, hogy… Pedig csak nyíltan ki kéne mondanunk. Ha a saját szerelmünkkel nem merjük ezeket közölni, akkor az a kapcsolat halálra van ítélve. Szeretkezés közben egy-egy szóval, mozdulattal jelezni, mi esne jól, ez volna az üdvös – mindkét fél érdekében. Ehelyett magunkban tartjuk, azt várjuk, a másik majd csak kitalálja (honnan a frászból találná ki?). Így persze lőttek az elélvezésnek.
Egyáltalán: Elélvezni vagy élvezni? Ez (is) itt a nagy kérdés. A másik ugyanis, amivel az orgazmus témáját ennyire elrontották, az pont az, hogy ekkora hangsúlyt helyeztek rá. Az vált a szexuális együttlétek központi kérdésévé, hogy „elélveztessük” a másikat. Könyvek, oktató videók tömkelege van a piacon, melyek azzal foglalkoznak, hogyan okozzunk tökéletes, akár dupla vagy tripla orgazmust a párunknak.
Miért nem lehet egyszerűen szerelmesen együtt lenni a másikkal, és élvezni azt, ami éppen jó? Belemenni az eseményekbe, sodródni az árral, nem kitűzni célt magunk elé. Szerintem a legjobb szeretkezések azok, amikor nem találjuk ki előre, hogy akkor most kézzel vagy nyelvvel, esetleg ebből vagy abból a pózból… Hanem ahogy épp jön.
Most mi a fontosabb: hogy jöjjön egyetlen rövid csúcspont, egyetlen röpke kéj, vagy egy hosszú ideig tartó örömérzés?
Az eksztázist épp maga a belefeledkezés adja, belefeledkezni pedig nem lehet úgy, ha az ember egy előre kitervelt menetrend szerint akar haladni. Az akarat amúgy is a jó szeretkezés halála. Csak egyet kell akarni: örömöt szerezni a másiknak. Ha önzetlen a párunk, úgyis bőségesen viszonozza azt. (Ha nem az, és nagyon nem kapjuk vissza azt, amit adunk… Nos erről megvan a véleményem, szerintem az egy halott kapcsolat). És ha adunk is, viszont kapunk is, akkor lesz élvezet is, és, jó esetben, elélvezés is.

Tipp: Ma estére csak egyet tervezz el: hogy boldogan fogtok szeretkezni. A „hogyan?”-t bízd az „itt és most”-ra. Mindig adj önzetlenül, és jelezd a párodnak, neked mi és hogyan esne jól! Élvezetes szerelmeskedést kívánok minden kedves olvasónak!

2016. május 21., szombat

Haj? Hajaj...

A hajápolás a legtöbb nőnél kimerül a napi fésülködésben és a heti hajmosásban. Most persze olyan nőkről beszélek, akiknek a munka, a háztartás és a gyerekezés mellé nehezen iktatható be a rendszeres fodrász-látogatás vagy a haj-kúrák.
Persze a fésülésen és mosáson kívül sokkal többet is tehetünk a hajunkért, és ha pénzünk nincs is rá sok, attól még ha kis időt fordítunk rá, akkor erőfeszítésünk igencsak megtérül.
De az első lépés azzal kezdődik, hogy fogadjuk el a hajunkat nagyjából olyannak, amilyen. Ha szögegyenessel áldott meg minket az ég, ne akarjunk loknikat, ha viszont göndör tincsekkel, akkor azokat minek vasalgatni, csak azért, mert épp az a menő? Hiába divat a szőke, ha a mi bőrünk kreolos, a szemöldökünk dús és fekete – nagyon nem fog jól állni. Mint ahogyan a koromfekete boszorkányos haj sem való olyanoknak, akik hófehér, szeplős bőrűek, és alig látszik a halvány szempillájuk.
Egyáltalán, miért kell azzal foglalkoznunk, hogy épp mi a divat? Csak azért, mert megmondta X.Y. , hogy idén már nem a lángoló vörös hullámos, hanem a sima melírozott? Csak azért, mert a szomszédasszony szerint a szélesebb csíkok nekünk jobban állnának, a kolléganőink szerint meg a hamvasabb szőke inkább passzolna? Ne törődjünk de a divatdiktátorokkal, se a nőismerősökkel! Nehogy már bárki már beleszóljon abba, hogy nézünk ki! Az a fontos, hogy amikor a tükörbe nézünk, nekünk magunknak tessen az a bizonyos frizura. Persze az sem árt, ha a párunknak is bejön. Az én kedvesemnek a zsánere például világéletében a hosszú, sötét, egyenes haj volt. Nos, az enyém „egész véletlenül” pont ilyen. Azt persze nem tudom, mit szólna, ha hirtelen tüsire vágatnám és kihidrogéneztetném...
De most nem is annyira a haj szépségéről, inkább az egészségéről írnék. Öreganyáink jól csinálták, éjszakára mindig befonták a hosszú hajukat, így reggel nem volt kínlódás annak kibontása. Hetente-kéthetente lágy vízben (legjobb az esővíz) megmosni, méghozzá valamilyen természetes, növényi anyagból készült, biológiailag lebomló samponnal – ezzel már sokat tettünk a haj egészségéért.
A sok kence, lakk, hab, stb. szerintem inkább árt a hajnak, semmint használ. A már említett öreganyáink tényleg tudtak valamit: ecettel, tojássárgájával vagy olajjal ápolták hajukat, nem bolti, méregdrága izékkel.
A forró levegő nagyon nem tesz jót a hajnak, inkább a napon vagy a kályhánál szárítsuk meg. A festés meg hát... Sokáig nagyon ellene voltam, egészen addig, míg egyre sűrűsödni nem kezdtek az ősz hajszálak. Szóval ha valaki az öregedésnek eme jelével nagyon nincs kibékülve (tudom, ez is az önelfogadáshoz tartozik hozzá, de mégis...), akkor fesse, de legalább ne túl gyakran, kímélő-ápoló festékkel, és az eredeti színhez hasonlóval.
A hajat tényleg érdemes félévente, de minimum évente kicsit utánavágatni, még akkor is, ha növeszteni szeretnénk. Megszűnnek a betört hajvégek, gyorsabban nő a haj. Mostanában évente egyszer eljutok fodrászhoz. Tudom, mások 1-2 havonta... De nálam ez már nagy szó, mert azelőtt sok évig egyáltalán nem voltam, mondván, úgyis hosszú a hajam, évente egyszer meg a volt férjem utána tud vágni. Az enyémet ő vágta, az övét meg a gyerekekét én. Minden évben csak 1-2 centit, mert növesztettem. De a fodrász tényleg jobban vágja, szebb az esése, és a haj egészségesebbnek tűnik.
A haj egészségéhez nemcsak a külső ápolás, de a belső egészség is hozzátartozik. A haj töredezése, korpásodása, hullása mind-mind azt mutatják, hogy valami legbelül nincs rendben. Vitaminhiányra, belső gyulladásra utalhatnak ezek a jelek. Tessék egészségesebben táplálkozni és kevesebb stresszt beengedni a mindennapokba!
Tipp: Ha már régen jártál fodrásznál, épp itt az ideje egy kis frissítésnek. Ha gyökeres változtatást akarsz a frizurádon, előbb jól gondold át, vajon milyen belső okok motiválnak erre. És ne hagyd, hogy mások befolyásoljanak, csak önmagadnak akarj megfelelni. 

2016. május 15., vasárnap

Talpalatnyi föld

Aki már érezte a szájában a földből frissen kihúzott retek vagy újhagyma ízét, aki annak nem kell hosszasan taglalnom, mit is jelent egy saját veteményes. Elég csak kilépni a kertbe, és máris megvan a reggelihez a saláta - nem a boltból, hanem a veteményesből. Zöld levelekből, nem mirelitből készül a spenót; hüvelyéből kipattintva pottyan a borsó a fazékba, és nem a bolti üvegből.
Sokan azt gondolják, hogy egy konyhakert létrehozása embert próbáló feladat. Igaz, ami igaz, az első munkálatok igencsak nehezek, és férfierőt kíván, míg feltörjük a régóta vagy soha nem használt földet. De aztán már a felkapálást, gereblyézést, vetést mi magunk is végezhetjük, és gyerekeink is besegíthetnek öntözni meg gyomlálni.
Nem is kel hozzá sok hely, elég első körben egy talpalatnyi föld is. Kicsiből kell kezdeni, először egyetlen ágyással, majd ha úgy látod, megy ez neked, akkor jöhet a többi.
Ha lakásban élsz és nem kertes házban, ilyenkor szomorúan legyintesz, mondván: könnyű nektek, de mit tehetek én? Egyrészt bármikor elköltözhetsz családi házba. Városi lakás eladásából egy kissé távolabb lévő faluba simán el lehet menni, és ott egy kis konyhakert máris létrehozható. Persze ez sokaknál nem ennyire egyszerű, ott van a Pesten dolgozó férj, a helyi suliba járó gyerek, és a jól bevált munkahely.
Ha nem akarsz mozdulni, akkor is több alternatívád van. Egyik például, hogy a városod egyik külső kerületében bérelsz egy kertet. Erre már hallottam is egy jó kezdeményezést a Sashegyen, ahol több ember fogott össze és kijárnak együtt kertészkedni.
Ha már összefogás, vannak közösségi kertek is. Például kerítetek magatoknak egy üresen álló, lepusztult grundot, és beültettek növényekkel. Így nemcsak friss zöldségeitek lesznek, hanem emberi közösségek is alakulnak. (Bár persze lehet kötözködni, hogy mennyire egészséges mondjuk a nyócker benzingőzében palántázni.)
Ha már közösség, akkor kosaras kertek. Vagy csatlakozol egy meglévőhöz (pl. a Herecsényiek), vagy fogsz a tied mellé még 10 (20, 30, stb.) családot és vesztek-béreltek egy kertet valahol vidéken, távolabb a várostól. A munka egy részét ti végzitek alkalmi (heti, havi) kijárással, a többit pedig a helyiek, akik örülnek, hogy nem segélyből kell megélniük. Ti meg örültök, hogy amikor kijuttok, magatok szedhetitek le a termést, és eltanultok néhány régi praktikát. Amúgy meg kosarakba pakolva, a közösség tagjaként a termést egyenlően elosztva kapod meg a jussodat.
Ha pedig végképp nincs más, akkor is ott van a terasz, az erkély, az ablakpárkány. A ládákba palántázni lehet, a cserepekbe magok vethetők. A párkányon kis agyagedényekben fűszer- és gyógynövények nevelhetők. Ha nincs ennél többre lehetőséged, már akkor is megcselekedtél valamit az egészségedért és a természetért.
Az előző írásomban épp arra buzdítottalak, hogy esztétikus legyen a kerted. Most pedig arra, hogy praktikus. És hidd el, a kettő nem zárja ki egymást! Szerintem például nagyon szép tud lenni a sok, sorba vagy kör-, esetleg spirál alakba rendezett növény látványa. Aztán némelyeknek kifejezetten esztétikus a virága, pl. a tökfélék sárga virágzata. És ha tényleg virágra vágysz a veteményesben, ültess bele büdöskét, körömvirágot vagy bársonyvirágot, amelyek szépségük mellett a kártevőket is elriasszák.
Tipp: Ha már veteményezel, akkor nincs más dolgod, mint élvezni a kerted adta finomságokat. De ha csak egy kis helyed van, akkor is vessél el citromfű-magot egy kaspóba, legyen cserépben snidlinged, vagy ültess ki balkonládába paradicsom-palántát!

2016. május 12., csütörtök

Zsarnok gyerekek

Nagy baj van ezzel a gyerekneveléssel, érezzük mindannyian. Az évszázadokon át tartó poroszos fegyelmezés csődöt mondott, ez egyértelmű. Vége a sarokba állításnak, a szíjjal verésnek (remélhetőleg). Vége a gyerekek megfélemlítésének és lelki megnyomorításának. Hurrá!
De úgy vélem, igencsak átestünk a ló túloldalára. A modern kori gyereknevelés hívei azt hiszik, ha valami nem működött a múltban, akkor annak a tökéletes ellentétét kell megvalósítani, az majd működni fog.
Lássuk, hogy is megy ez a gyakorlatban. Eddig a szülő volt a főnök, most a gyerek a kiskirály. A gyerek úgy nő, mint a dudva, a szülő hagyja szabadon. Akkor kel, amikor akar, akkor fekszik, amikor akar. Pizsamában ül oda a délebédhez, az is oké. Ha egész nap tévézni akar, megengedik neki, mert ő dönthet róla szabadon. Ha nem akarja megenni se a levest, se a főzeléket, sebaj! Kap helyette chipset és gumicukrot – mert ő azt szeretné.
Szerintem, ha egy gyereknek azt mondanánk, hogy mostantól tényleg csak azt csinálhatja, amit akar, az égvilágon semmit sem írunk elő neki, akkor (legalábbis a saját gyerekeimről végzett megfigyelések alapján): egész nap csokit és sült krumplit enne, néha pizzával kiegészítve, egész nap játszana és rohangálna, ha van a közelében tévé vagy számítógép, akkor mesét nézne, persze válogatás nélkül, feltornyosulnának körülötte a szanaszéjjel hányt trikók és bugyik, a maszatos poharak és mosatlan edények, a pókhálók és ágynemű-halmok, a nappali falára festékből műalkotás készülne, a szobát ellepnék az összegyűjtött gesztenyék, mezei virágok, buszjegyek és blokkok, ha valami nem tetszene neki, dühösen toporzékolna, ha a testvérével konfliktusa lenne, azt egy jól irányzott csapással oldaná meg, az erősebb elvenné, amiről úgy érzi, az neki jár...
A fentiek egy részével nincs gond, mert tudjuk például, hogy a gyerek legelemibb szükséglete a szabad játék, és gyűjthet is bizonyos dolgokat, de én úgy gondolom, hogy azért van a szülő, hogy megszabja, milyen gyakran tévézhet és milyen filmeket játszhat, milyen étel hasznos a testének és melyekkel pusztítja a szervezetét, a testvérek közötti összetűzéseket elsimítsa, megmutassa, hol a határ az egészséges gyűjtés és a lom-felhalmozás között, őket (alapvető háztartási készségek elsajátítása és együttműködés megtanulása érdekében) némi házimunka-segítségre rábírja...
Mert tulajdonképpen miért is vagyunk mi, szülők? Nem csak azért, hogy világra hozzuk őket, hanem hogy felnevelkedésükig segítsük, terelgessük őket, biztos alapot adjunk nekik.
Akire minden rá van hagyva, annak mi jelenti a biztos alapot? Aki bármit megkap, annak hol a határ? Akinél nincsenek keret, az hogyan érzi, mit szabad és mit tilos? Akinél nincsenek útjelző táblák, honnan tudja, merre menjen?
Olvastam egy japán mondást egyszer erről (sajnos pontosan nem tudom idézni), de arról szól kábé, hogy a gyerek a folyó, mi szülők vagyunk a meder. Rajta áll, mennyire hullámzik és milyen tempóban halad, mi adjuk a medret, hogy megtartsuk, hogy ne áradjon túl. A végén aztán majd szabadon beleömölhet a végtelen tengerbe.
Már az „Ember tragédiája” óta tudjuk, hogy ha van egy tézis, arra automatikusan érkezik egy antitézis, de egyik véglet sem jelentheti a megoldást, csakis a szintézis. A végletek helyett az arany középút – ezt szajkózom már egy ideje minden téren, és most a gyereknevelésben is.
Egy gyereknek nem jó, ha TELJESEN szabadon hagyják, kellenek neki a határok. Nem jó ha MINDENT ő dönthet el, kellenek a szabályok. Nem jó, ha MINDIG az van, amit ő akar, kellenek a korlátok. Nem jó, ha TOTÁLISAN szétfolyik a napja, kell a rend.
A totálisan, kontroll nélkül szabadon hagyott cuki kisgyerekből idővel zsarnok akarnok lesz! Mi pedig azért csak azt szeretnénk, ha boldog, kiegyensúlyozott felnőtt válna belőle, nem pedig egy törtető, önző, egoista lény, aki azt hiszi, körülötte forog a világ és mindig az van, amit ő akar.
Azért most elgondolkoztam... Egyszer ki kellene próbálni a fenti kísérletet. Hagyni őket, mindenféle rend és utasítás és korlát és határ nélkül. (Kérdés persze, meddig bírnám ki én, látván a káoszt, tapasztalva a hatalmi harcokat...) Lehet, hogy ha már szétmenne a szemük és összefolynának előttük a képek, kikapcsolnák a tévét? Lehet, hogy ha minden edény mocskos, egy idő után valamelyikük csak elmosogatna? Lehet, hogy ha már nem találnak tiszta zoknit, csak kimosnák? Lehet, hogy ha már megcsömörlenek a csokitól, főznének maguknak egy jó levest? Lehet, hogy ha már belefulladnak a papírfecnikbe és dióhéjakba, selejteznének egy kicsit? Ki kellene próbálni...
Tipp: Te mennyire korlátozod és engeded szabadon a gyermekedet? Ragadj ki egy mozzanatot az életéből (pl. evés, tévézés, házimunka), és vizsgáld meg, mennyire alkalmazod ott az „arany középút” elvét!

2016. május 10., kedd

Nézet-eltérések

Azon gondolkozom, min vész össze manapság egy pár. Miből adódik a legtöbb konfliktus. Először nehéz volt közös pontot találni a nézeteltérésekben, mert valahol a házimunka (Vidd le a szemetet! Miért én vigyem, vidd le te...), valahol a gyereknevelés (Egy atyai pofon kéne ennek a gyereknek. Ne bántsd a gyereket!), valahol a szabadidő eltöltése (Hétvégén meccsre megyek és kész. Soha nem töltünk el kettesben egy hétvégét sem...), valahol a mindennapi kis hülyeségek (Miért nincs a fogkrémes tubuson a kupakja? Miért nem hajtod le a vécé-fedőt?) miatt megy az örökös harc.
Aztán persze rájöttem, hogy mindegyik összetűzésnek egy a gyökere. Hiszen benne van magában a szóban is: nézet-eltérés. A különböző nézőpontokhoz való ragaszkodás, akár a végletekig is. Csak azért, hogy nekem legyen igazam.
Mert ha nekem van igazam, akkor... Na, mi történik akkor? Hízik tőle a májam? Én leszek az ügyesebb, a szebb, a jobb? Ez annyira gyerekes! Nem lenne sokkal jobb kicsit rugalmasabbnak lenni? Elfogadóbbnak, megengedőbbnek?
A fenébe is! Miért ilyen makacsak az emberek? „Én nem hajlok, hanem török.” - mondja a büszke ember, akinek tartása és elvei vannak. Miért nem hajlékony inkább, mint egy nádszál? Az a jó kapcsolat, ahol összesimulunk, összecsiszolódunk, de persze lágyan, nem egymás szárnyait levagdosva. Mint egy tánc...
Igenis kellenek a kompromisszumok. Mikor egy kicsit (kicsit, nem egészen!) engedek én is az ő kedvéért, meg ő is az enyémért. A nagy spiritális ego-tudósok erre rögtön felhördülnének, hogy akkor hol az egyéni szabadság? A kapcsolat gátolja az önkifejezést! Mi az, hogy feladom magamat?
Ki mondta, hogy fel kell adnom magamat teljes egészében? Persze van sok ilyen kapcsolat (személyes élmény), mikor az ember a másik nézeteit teljesen a magává teszi és a párjának feltétel nélkül alárendeli magát. De egy ilyen kapcsolatnak előbb-utóbb vagy válás, vagy (testi-lelki) betegség a vége.
Én azonban olyan párkapcsolatról beszélek, amelyik szimmetrikus és szabad. Igenis, meg lehet tartani a mértéket, és szabadnak érezni magunkat úgy, hogy közben néha kompromisszumokat hozunk.
A szabadságom abban áll, hogy én szabadon úgy döntöttem, ezzel az emberrel akarom élni az életemet. Aztán persze minden szabad döntés következményekkel jár, amelyek, valljuk be, bizonyos korlátokat állítanak velünk szemben. Néha olyan filmet nézünk meg, amilyenre mi magunktól tuti nem ülnénk be a moziba, néha oda megyünk kirándulni, ahová korábban eszünkbe se jutott volna... De ha kölcsönös ez, hol az egyik enged egy kicsit, hol a másik, akkor mi lesz ebből a szerelmi libikókából? Csodás egyensúly!
Személyes élmény a februári Madeira-i „nyaralásunk”: volt benne tengerpart és hegymászás, nagyváros és kisfalu, zajos karnevál és csendes csillagnézés... Így lett ez egy kerek egész!
Amúgy meg milyen kapcsolat az, ahol két látszólag nagy, valójában nyomorult kis ego küzd egymással? (Sajnos a legtöbb ilyen...) Akik ragaszkodnak saját egyéniségükhöz és függetlenségükhöz, ezáltal tönkretéve magát a kapcsolatot. Ha annyira rohadtul egyéni akar lenni, minek van párkapcsolatban?
Az emberek többsége nem érti a szerelem számtanát. Vagyok én, az egy. Van ő, az is egy. De a jó párkapcsolatban, ha igaz emberek közötti, és igaz szereteten alapszik, egy meg egy az bizony nem kettő, hanem EGY! Egy közös célért dolgozik a két ember, és ha ügyesek, akkor nem lehúzzák egymást kicsinyes konfliktusokkal, hanem az égbe emelik egymást.
Tipp: Emlékezz vissza rá, min vesztél utoljára össze a pároddal. Mennyire ragaszkodtatok a saját igazatokhoz? Hogyan lehetett volna veszekedés vagy duzzogás nélkül emberien megoldani a köztetek lévő konfliktust?

2016. május 9., hétfő

Házi tejből házi tejtermékek

Először is szögezzük el, mit nevezünk tejnek. Én egészen biztosan nem azt, amit a boltokban zacskókban, illetve egyre gyakrabban dobozokban árulnak. A dobozosok nagy része tele van mindenféle vacak tartósítószerrel. Nézd meg a házi tejet – még hűtőben is 3 napig bírja max. Nézz meg egy bolti tartós-tejet – hetekig bírja, na de milyen áron!
2,8%, 1,5%, sőt, 0,1% (!!!). A házi tejnek persze ennél sokkal magasabb a zsírtartalma. Lehet, hogy ettől kicsit zsírosabb lesz a hátsófelünk is, de én akkor is százszor inkább iszom ilyet, mint a mű-vackokat. Emlékszem, mikor először szoktunk rá családilag a házi tejre, a gyerekek fintorogtak, eleinte keverni kellett a zacskóssal, szép fokozatosan elhagyva azt, növelve a házi tej arányát. Ma már a boltira mondják, hogy az nem s tej, csak fehér színű víz.
Ha a háziasszonynak lehetősége van házi tejhez jutni, azt ne csak a reggeli kakaóhoz, tejbepapihoz és kevert sütikhez használja fel, hanem készítsen belőle házi tejtermékeket is. Most, hogy végre újra házhoz hozzák nálunk a tejet, ami igazi tehénből jött, igazi tejtermékeket kezdtem el újra gyártani.
Vegyük hát sorra, miket is lehet csinálni házi tejből (boltiból meg se próbáljátok!):
  • lábosban leülepítve a tetejéről leszedhető a tejszín
  • ha nem akarunk a tejszínből habot, sokáig rázogatva, mondjuk egy műanyag edényben (én még nem próbáltam, mert ehhez nagy türelem kell, ami nekem nincs!) vajat kapunk, bár a merészebbek köpülhetik is
  • pár napig lábosban altatva aludt tej lesz
  • ha nem esszük meg az aludt tejet, kenyeret belemártogatva, mint anno dédikém, akkor ezt is le lehet fölözni, és hát a tej föléből mi lesz? Naná hogy tejföl!
  • némi hevítés után a lefölözött aludttejből kicsapódik a fehérje, ezt egy sűrű szitán vagy gézkendőn leszűrve isteni finom túrót kapunk
  • ami lecsurog, az a savó, kiönteni vétek, felhasználható pl. kenyérsütéskor
  • sajt több módszerrel készülhet: oltó vagy ecet, esetleg citromlé (nekem ezzel sosem sikerült) segítségével a felmelegített tejből kicsapatjuk a fehérjét, és szintén átszűrve marad a sajt, vagy frissen puhán, vagy ha nem falja be azonnal a család, akkor érlelve, keményen, tetszőlegesen fűszerezve, esetleg füstölve (kemence kéményében az igazi)
  • az ebből lecsurgó lé az író, egyesek ezt élvezettel isszák (én nem szeretem)
  • ha szerzünk joghurt- vagy kefir-kultúrát, máris lesz házi joghurtunk és kefirünk. Állítólag úgy is lehet ilyet gyártani, ha bolti joghurtból vagy kefirből veszünk egy keveset, házi tejhez adjuk, és az szép lassan átalakul. Házi lekvárral vagy valódi gyümölccsel keverve isteni finom!
  • Az olyan nyalánkságokat már nem is mondom, mint házi túrórudi és krémtúró, ezeket mindenkinek a fantáziájára bízom, és amúgy rengeteg ilyen recept található az interneten, csak utána kell járni
A végére mindenképp szeretnék szólni a vegán életmódról, ami számomra eléggé szimpatikus, mégsem követem. Ők az állati eredetű tej helyett zab-, rizs- vagy kókusztejet fogyasztanak. Ezeknek persze semmi közük a tejhez, csak a nevükben, és sajnos marha drágák. Ezért sem választom ezeket a házi tej alternatívájaként, és azért sem, mert egyszerűen szeretem az igazi tejből készült finomságokat. Sokan hozzák fel érvként a tej ellen, hogy egészségtelen. Nos, ezt ma már a világon mindenről bebizonyították (tudjátok, azok a híres brit, német vagy amerikai tudósok) – és ennek ellenkezőjét is. Másik indok az, hogy amiatt, hogy mi emberek tejhez juthassunk, a boci szenved hiányt. Mivelhogy őt egyből elszakítják a mamájától és kapja a vacak tápszert, hadd fejhessék mihamarabb az anyja tejtől duzzadó tőgyét.
Nos, a nagyüzemi tejgyártásnál ez tényleg így van. De ahol nagy legelőkön szabadon vannak tartva a szarvasmarhák, ahol friss füvet legelhetnek, és születése után a boci a tehénnel maradhat, és csak a felesleget veszik el tőle, onnan csakis friss és jó tej érkezhet, és jól jár ember is, boci is.
Én amondó vagyok, hogy mindenből mindent lehet – mértékkel. „Egy pohár tej, tiszta fej.”
Tipp: Térképezd fel, hol tudsz otthonodhoz legközelebb házi tejhez jutni. Vegyél duplaannyit, mint amennyit a családod meg bír inni, és készíts a maradékból valamilyen fentebb leírt finomságot.

2016. május 5., csütörtök

Alkotó anyukák

Egyre több anyuka fog bele valamilyen alkotó tevékenységbe. Csak a saját ismeretségi körömben számtalan olyan nőről tudok, aki amellett, hogy édesanyák (legtöbbjük sokgyerekes-nagycsaládos), még kreatívkodnak-önkifejeznek is. A teljesség igénye nélkül: használt pólóanyagokból rongyszőnyeg szövése, kisállatok és népi viseletek varrása, gyapjúfestés, rokkával fonás, selyemre mandala-festés, kristályokból ékszer-készítés, mázas kerámiázás, vagy kötés, horgolás, agyagozás, batikolás... Meg ott vannak az olyan tevékenységek, mint mézeskalács-sütés, rügy-elixír-készítés, rózsavíz-gyártás, na és persze az én nagy kedvencem: az írás. Ez utóbbiak nem tartoznak a kézművességhez, viszont mindenképpen teremtő cselekvések.
Tele van az internet az alkotó anyukák honlapjaival, blogjaival, fb-oldalaival. Mintha robbant volna a bomba, és az ország asszonyai hirtelen (legalábbis az utóbbi években) mind alkotásba fogtak volna.
Vagy ez egyáltalán nem is újdonság? Hiszen régen is így volt ez, csak most ráhúztuk erre az „önmegvalósítás” címkéjét, ráadásul az internetnek (kreatív magazinoknak, főzőműsoroknak, stb.) köszönhetően érezzük úgy, hogy az alkotó anyukák létszáma egyre csak nő. Hiszen a régi időkben minden lány megtanulta a létfenntartáshoz szükséges alapkészségeket, és mint asszony ezeket rendszeresen gyakorolta. A kerti munkák, a háztartás és a gyereknevelés mellett kabátkát kötött a babának, megszőtte az abroszt, szoknyát varrt magának, nadrágot az urának. (A férfi meg a földeken és az állatokkal végzet munka mellett faragott, kovácsolt, bőrözött, vagy bútort meg szerszámot barkácsolt.)
Talán itt a különbség: hogy akkoriban meg KELLETT szőni azt az anyagot, mert nem volt textilbolt, meg kellett varrni a ruhát, mert nem volt konfekcióáru, ki kellett égetni azt a csuprot, mert nem volt vasedény.
De tényleg minden kötelező volt? Ha így volna, miért nem sima, egyszerű, rövid idő alatt elkészíthető öltözékek és lakástextilek készültek azokban az időkben? Mire a sok virágminta, keresztöltés, díszes hímzés? Azért annak a kornak az asszonyai nem tagadták meg női mivoltukat és a puszta praktikumot „felruházták” esztétikummal (és igencsak beszédes szimbólumokkal!). A kemencét és a házfalat pingálással, a tojást festéssel, az inget hímzéssel. Úgy kerültek a kredencre a csipketerítők, mint manapság a batikolt függönyök a karnisra. A régi korok asszonya csuhéból készített babát, a maié pedig rongyból meg fonalból.
Csak a köntös változik, a lényeg a mélyben ugyanaz marad. Mi nők mindig is szépítettük (férfiszemmel sokszor nem is praktikus dolgokkal) magunkat (mert ugyan kinek kényelmes egy sokrétegű népviselet?) és otthonunkat (a sok porfogó csipkével). Ma hennafestéssel díszítjük magukat (ami a mosogatásnál úgyis lekopik), a hálószobába pedig takaríthatatlan álomfogókat, szélcsengőket és kristályokat helyezünk. Miért? Csak, mert a végeredmény szép. És mert alkotás közben gyógyul a lelkünk, helyre rendeződnek gondolataink, lenyugszanak indulataink...
Tipp: Te milyen alkotó folyamatban tudod legjobban kiteljesíteni önmagadat? Gondolj egy olyan tevékenységre, amit még sohasem próbáltál ki, és alkoss valamit ennek az általad ismeretlen technikának a segítségével!

2016. május 3., kedd

Minek nevezzelek?

Sokaktól hallom, hogy nem gondolnak ki nevet a gyereküknek előre, hanem megvárják vele a születését. Azt mondják, majd ránéznek akkor, és a baba szemébe tekintve megérkezik annak neve is. Esetleg még pár napot ráhagynak, és csak azután döntenek a névről. Hogy közben majd megismerik valamennyire a gyermeket, és akkor könnyebben találnak olyan nevet, ami illik hozzá.
Nos, én mindig is csodáltam ezt a hozzáállást. Meg azt is, amikor valaki nem akarja hogy előre elárulják neki, milyen nemű kisbaba van a pocakjában. Az igazság az, hogy én csakis azért mentem el ultrahangra, mert iszonyatosan izgatott voltam. Nagyon tudni akartam, fiam lesz-e vagy lányom (utóbbiak végül 4:1-re nyertek). Most az ultrahang ilyen meg olyan káros hatásairól nem elmélkednék – nálam a kíváncsiság nagyobb úr volt, mint az egészség-tudatosság. Szegény fiam, mennyire zokogott, mikor kiderült, hogy öccse helyett újra húga lesz...
Van persze praktikus oka ennek a kíváncsiságnak. Ha már tudjuk, hogy lányt várunk, lehet rózsaszínűre festeni a babaszobát, ha pedig trónörökös érkezik, vásárolhatjuk a kék rugdalózókat. Olyanról viszont hallani nem egy sztorit, hogy az ultrahang tévedett. A legjobb az ilyen koppanást megelőzendő semleges színű falakat, bútorokat, ruhaneműket tervezni. Amúgy se túl nyerő szerintem, ha egy babát nagyon erőteljesen várnak valakinek, konkrétan lánynak vagy fiúnak. Főleg, ha direktbe ellenkező neműnek , mint amilyen aztán tényleg. A pocakban talán elegendő úgy hívni: Babus.
Igazából én már akkor tudtam, hogy fogják hívni az épp aktuális pocaklakót, amikor még azt se tudtam, fiú-e vagy lány. Sőt, valójában még az előtt, hogy egyáltalán megfogant volna. Egyszerűen jött az adott név, nem sokat variáltunk rajta. Egyedül Ilusunk volt az, aki jó ideig Sólyomként emlegettünk, majd miután megtudtuk, hogy lány, a meglévő Tündér név mellé később súgott magának egy másodikat, az Ilonát.
Vannak, akik követik a régi megrögzült hagyományokat, és egyszerűen valamelyik felmenő, többnyire nagypapa-nagymama, vagy közvetlenül a szülő keresztnevét adják, méghozzá az olyan klasszikus neveket, mint Mária vagy Éva, József vagy László. Ilyen az is, ha egy népszerű történelmi hős vagy irodalmi alak nevét kapja a bébi: Toldi után Miklós,, Zrínyi után Ilona.
Népszerűek manapság az ősi magyar nevek (nálunk is ez volt az alap), de ma már nemcsak az ismertek, mint Zsombor vagy Réka, Levente vagy Tünde, hanem egész furcsák is, mint pl. Szüvellő vagy Tonuzóba (Hallottatok már bárkiről, akit így hívnak?).
Bizonyos körökben viszont épp az a divat, hogy a gyerek minél kacifántosabb, idegen hangzású nevet viseljen. Így van ma sok Dzsennifer és Dzsesszika, meg Rikárdó és Krisztofer.
A névadás korról korra változik. Az idősebb hölgyeket Katalinnak, Erzsébetnek vagy Zsuzsannának, a férfiakat Istvánnak, Jánosnak meg Sándornak hívják. A mi negyvenes korosztályunkban a nők Andrea, Judit vagy Krisztina, a pasik a Zoltán, Gábor vagy Attila nevekre hallgatnak. A mai gyerekek körében pedig az Anna, Jázmin, Luca és Zsófi, illetve a Bence, Máté, Gergő és Marci a legnépszerűbbek.
Nem árt, ha a választott név szép jelentésű, lehet akár konkrétan is, mint pl. nálunk Virág meg Csillag, vagy idegen nyelvből fordítva: Flóra meg Stella. Ma már egészen hétköznapi köznevekből is lehetnek tulajdonnevek: Bodza, Gesztenye, Málna – ilyen nevű kislányokat én is ismerek.
Sok csúfolástól megkíméljük gyermekünket, ha olyan nevet adunk neki, ami a vezetéknevével együtt nem hangzik röhejesen, pl. Futaki Bátor, Kandisz Nóra vagy Beviz Elek. De az ilyen extrém példákon túllépve se szerencsés nagyon hosszú (Csíkszentmártoni Titanilla), vagy éppenséggel túl rövid (Ó Pál) név adása. Oda lehet figyelni a jó ritmusra, két szótagú vezetéknévhez három szótagú keresztnév (Szántó Vivien), vagy épp fordítva (Fenyvesi Péter).
A gyermek általában az apja vezetéknevét kapja, kivéve egyedülálló anya esetében. Manapság viszont egyre gyakori a két szülő vezetéknevének összevonása (pl. Tihanyi-Tóth Ákos).
Rengeteg lehetőséget felsoroltam, de a lényeg, hogy ha a gyerek felnő, ne szidja majd a szüleit az őrült név-választás miatt.

Tipp: Gyermekeidet miért úgy hívják, ahogy? Előre kitaláltátok? Te döntöttél vagy a párod, vagy ketten, közösen? Mi volt a választásotok alapja? Ma már másképp döntenél?