TC, SE és egyéb sportkörök

Gondoltam, valami közösségi témáról írom a legújabb cikkemet. Megkérdeztem a férjemet, neki mi jut először eszébe arról a szóról, hogy „közösség”? Rögtön rávágta, hogy a barlangász egyesülete, az Ariadne. Aztán árnyalta a képet azzal, hogy neki a közösség olyan emberek kupaca, akiknek a hobbija közös, például a sport.

Nemrégiben egy ismerősömmel beszélgettünk arról, mennyire meghatározta a gyerek- és kamaszkorát a sport. Gyakorlatilag minden nap edzésre járt, rengeteg versenyen vett részt, idejének nagy részét a vízen töltötte. Én meg feltettem neki azt a (utólag már idiótának tűnő) kérdést, hogy: nem hiányzott a közösség? Megütközve nézett rám: de hisz a sportcsapat volt számára a közösség!

Sajnos nekem ez a kezdeti időszakból abszolút hiányzott. Jártam ugyan az iskolában kézilabdázni meg kosarazni, de ez számomra egyenlő volt a diákközösséggel. (A képen volt gimnáziumom, az Árpád kézilabda-csapata.) Egészen 25 éves koromig kellett várnom, hogy megtapasztaljam ezt az életérzést.

Igaz, eleinte még csak a volt férjem csatlakozott egy sportegyesülethez, de vele együtt később én, majd a gyereke(i)m is részei lettek a csapatnak. A Iaido nemcsak a kardvívásról szólt, hanem az edzések utáni közös vacsorázásokról, beszélgetésekről, a jó hangulatú várcsatákról, fürdőzésekről. Az edzőmnek még az esküvőjét is én (!) szerveztem, amit aztán az egész csapat összefogva bonyolított le.

Igaz, azóta az a harcművészeti közösség átalakult, sokan felhagytak a kardozással, jöttek sokan újak, még a nevük is megváltozott. De a fotóik láttán még most is elfog a meghatottság. Ma is van az életemben több olyan élő emberi kapcsolat, barátság, ami ott és akkor született.

Nagyon sok mindent hozhat az életedbe egy sportközösség. (Most direkt nem a sportra, hanem a közösségre fókuszálva.) Különösen a csapatjátékoknál - együttműködésre tanít. (Persze lehet, hogy ez versenysportnál is ki tud alakulni; igaz, én kicsit nehezebben tudom elképzelni, hogyan tud kooperálni az ember valakivel, aki amúgy a vetélytársa, de talán így nagyobb a kihívás.) Közös élményeket jelent, melyeket együtt élhetünk át. Az együtt küzdés egy célért nagyon össze tudja hozni az embereket. Csapattársainkkal együtt nevelhetünk másokat az egészséges életmódra.

Van, aki annyira a sportra teszi fel az életét, hogy a teljes szabadidejét és emberi kapcsolatát ez határozza meg. Délutánonként (és/vagy reggelente) edzés, hétvégenként meccs vagy verseny, meccsnézés a pályán, sportközvetítések a tévében, stb. Akikkel együtt edz, azokkal közösek a programjai is, együtt járnak versenyeket nézni, közösen ülnek a tévé előtt meccset bámulva. Számomra ez amúgy kissé beszűkült életnek tűnik, de ha valaki számára ettől teljessé válik az élet, akkor hajrá! (A fotón kanadai unokaöcsém egy győztes kosármeccs után. Kitaláljátok, melyik ő?)

A téma most egy generáció után kissé visszaköszön. Az utolsó képen a fiam látható, a nógrádi iskola kézilabdacsapatának kapusaként. Remélem, sokat jelentett neki a kézi-meccsek, a futóversenyek és a kenuedzések során kialakult közösségek.

Tipp: Voltál/vagy tagja valamilyen sportklubnak? Magán a mozgáson kívül jelent ez számodra közösségi élményt is?

Vakáció!!!

Mi is vakációztunk, azért volt ez a pár hetes szünet a blogon. De most újra itt, méghozzá egy aktuális témával. A nyári szünidő ugyanis a gyereknek áldás, szülőnek sokszor átok. Oké, finomítsunk: nagy tehertétel.

A fb-on keringő mémek szerint csak a gyerekek ujjonganak a vakáció kitörése miatt, míg a szülőknek és a nagyszülőknek azon fő a fejük, hogyan töltsék ki értelmes programmal ezt a tíz hetet, és egyáltalán, hová is tegyék a csemetét, míg ők dolgoznak.

Bizony, két és fél hónap a nyári szünet, a felnőttek szabadsága pedig ritkán ennyi. Ők alig néhány hetet tudnak hiányozni a munkahelyükről. Ez alatt természetesen jól jönne egy össznépi családi nyaralás, a szülőknek kiruccanás kettesben is, esetleg a ház felújítása, lekvárbefőzés és még hozzá egy kis kötetlen kávézás a teraszon, olvasás a függőágyban, bulizás a koncerten. Na de mindezt gyerekkel?

Persze, gyerekkel lehet hotelben is üdülni, ott vannak az animátorok, akik elszórakoztatják őket, míg mi koktélt szürcsölve süttetjük a hasunkat. De elmehetünk közösen egy családi fesztiválra is, ahol mindenki megtalálja a maga szórakozását. Míg a gyerekek kézműveskednek, mi meghallgatunk egy előadást, amíg ők a bábosokat nézik, mi irodalmi estet nézünk, majd jöhet egy közös bulizós koncert. Az Everness vagy a Művészetek völgye minden korosztálynak kínál programokat.

Amikor én voltam iskolás, nagyjából csak a napközis táborok és az úttörőtáborok léteztek. Mi is jártunk Balatonszabadi-Sóstóra, és hiába úttörőnyakkendő meg zászlófelvonás meg „mint a mókus fenn a fán”, mi akkor sem a szocializmus építésére gondoltunk. Ami számított, az a strandolás, az őrségek, a titkos szerelmek, lassúzás a diszkóban, röplabda és pingpong, stb.

Jómagam fiatal felnőttként két táborban is dolgoztam: a Budapest Gyermek Nyelviskola angol táborában, és az Állatkert Zoo táborában foglalkoztam gyerekekkel.

Mostanában már alap, hogy a gyerekek táborba mennek. Táborokból akkora a választék, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni. Sport, nyelvi, kézműves, kaland, és még sok egyéb. Ezeknek „csak” a fantázia, és persze a szülők pénztárcája szab határt. Van olyan gyerek, aki egyik táborból a másikba esik, hogy mindig le legyen kötve. Én ezzel amúgy nem értek egyet, mert szerintem egy gyereknek nem kellene minden percét beosztani, arra is szüksége lenne, hogy csak úgy ellegyen: heverésszen a kertben, sokat aludjon, olvasson egy jó könyvet, bicajozzon a lakótelepen a barátaival, stb.

És akik nem tudják anyagilag megoldani a folyamatos táboroztatást? Azoknál nagy segítség lehet a családi összefogás. Nagyszülők, nagynéni-nagybácsi, egyéb rokonság. A korosztályomból nagyon sokan a nagyszülőknél vidéken töltött vakációkat emlegetik nosztalgiával. A Nők Lapjában van egy rovat, amelyikben híres embereknek teszik fel a kérdést, hogy mi a legkedvesebb gyerekkori emléke. A válaszolók legalább fele a falun, nagymamával-nagypapával töltött nyarakat, a fára mászást, patakban pancsolást, palacsintasütést, lovagolást említette.

Ebből is látszik, igazából mi kell a gyereknek. Feltétlen szerető gondoskodás, kellő szabadság és természet. Nem emlékszem, hogy bárki is azt említette volna: a legszebb nyarát a panellakásban tévézéssel töltötte…

És akinél a nagyszülők meghaltak, akikkel nem jó a kapcsolat, akik nem képesek normál nagyszülőként funkcionálni, vagy a nyugdíjkorhatár embertelen kitolása miatt még dolgoznak, és nem ráérős nyugdíjasok? Én ilyen esetben a közösségi gyerek-legeltetéseket vagy a gyerek csereberét javaslom. Ehhez persze kiterjedt kapcsolati hálóra van szükség, a legjobb, ha az ország-világ különböző pontján lévő családokkal.

Mi sokszor csinálunk ilyeneket egyrészt anyagi okokból, másrészt a kaland és az emberi kapcsolatok ápolása okán is. Vízparti gyereket hegyvidékiért, városit vidékiért, magyart külföldiért cserébe. A gyerekek új tájat, másféle környezetet ismernek meg, rövid időre beleszoknak egy másik család életébe. Az enyémek ilyenkor legtöbbször arról mesélnek, milyen jókat ettek és milyen cukik voltak a háziállatok. Ja, és hogy milyen jókat pancsoltak.

Jó ötlet vakációra, ha kispénzű a család, a lakóhely és környékének felfedezése turista-szemmel. Menjünk el a helyi múzeumokba, templomokba, olcsó kis strandokra vagy ingyenes vízparti fürdőhelyekre. Járjuk az utcákat-tereket a családdal úgy, mintha most látnánk először. Menjünk mindig másik játszótérre, engedjük a gyerekeket a szökőkutakban fröcskölni. Fotózzunk sokat, így ha később elővesszük az albumot, legalább olyan jó emlék lesz, mintha a Kanári-szigeteken jártunk volna. Mert a gyerekeknek az élmények a legfontosabbak.

Tipp: Tervezz még a nyár utolsó heteire valamilyen rendhagyó családi programot! Küldd a gyerekeket különleges (pl. indián) táborba! Cseréljetek gyereket egy baráti házaspárral!