2016. december 28., szerda

Továbbképzés

Jó pap holtig tanul. Meg úgy általában az ember is, ha a tanulást amolyan szélesebb spektrumon értelmezzük, és beleveszünk minden élettapasztalatot, amit az ember egészen a halála napjáig szerez. Pl. főzés, gyereknevelés, hivatali ügyintézés, házépítés...
Ám, ha azt mondom „tanulás”, az emberek nagy százalékának egészen biztosan az iskolai képzések jutnak az eszükbe. A klasszikus menetrenddel, amit egy átlagember megél: általános iskola 8 évig, a többségnél középiskola 4 évig, és bizonyos rétegnél főiskola, egyetem.
A magyar népesség 95%-a legalább a 8 osztályt elvégezte (persze kérdés, milyen hatékonysággal, nekem volt olyan „gondozottam” a családok átmeneti otthonában, aki 4 osztályt végzett, de nem tudott írni-olvasni), a teljes lakosság fele érettségizett, 20%-a pedig diplomás. A népesség kb. 15%-a beszél valamilyen idegen nyelvet, leginkább angolt (érdekesség, hogy a férfiaknál ez 10%, a nőknél viszont 20!).
De most nem is a statisztikáról akartam írni, hanem arról, hogy azt sulykolják belénk, mikor KELL tanulni. Addig tanulj, míg fiatal vagy, így szól a szlogen, nem? Nekem azt mondták otthon, hogy válasszak jól középiskolát , döntsek jól az egyetemi továbbtanulás mellett, mert ekkor dől el a jövőm (tizenévesen!). Mintha az kőbe lenne vésve, hogy csak 18 évesen lehet leérettségizni, és 22-24 évesen lediplomázni. Eszembe se jutott sokáig, hogy ezt az „eldőlt” jövőt bizony bármikor „felállíthatom”, azaz akármikor beülhetek az iskolapadba.
Igen, kedves olvasók, tényleg életünk során akármikor tanulhatunk, méghozzá iskolai jelleggel is.
Emlékeztek az „Éretlenek” című filmre, ahol a bukott és érettségizni kényszerülő diákok közé egy idős bácsi is bekerül? Nem mellesleg ő az egyetlen, aki a sok kettesre végző mellett kitűnően eredményt ér el. Vajon miért? Szerintem azért, mert nála nincs semmiféle külső elvárás, szülők, barátok, társadalom, csakis önmagának tanul, a belső motivációja hajtja.
Nos, azt a bizonyos iskolapadot sem kell annyira szóról-szóra értelmezni, hiszen ma már távoktatással is elvégezhető egy tanfolyam. Skype-on is zajlanak tanórák, az ember megkapja e-mailben a tananyagot, kidolgozza, megcsinálja a feladatokat, és a net segítségével visszaküldi.
Dunát lehet rekeszteni a rengeteg OKJ-s tanfolyammal, mely képzések közül sokért fizetni sem kell. Ma Magyarországon az első két szakma megszerzése ingyenes (jó, oké, tankönyvek, meg vizsgadíj, stb., de akkor sem kell súlyos százezreket kifizetni értük).
Az ember több élethelyzetben is elhatározhatja, hogy új szakmát tanul. Egyrészt, mikor elbocsájtják a munkahelyéről, és rájön, valami másba kell fognia, hogy új állást találjon. Ez ugye bizonyos kényszer. De sokszor van úgy, hogy kényszer nélkül, belső indíttatásra dönt valaki az átképzés mellett. Mondjuk nyugdíjas lett, de mindig is nagyon aktív életet élt, nem bírna egész nap csak pihengetni, inkább keres valamilyen értelmes képzést, hogy növelje tudását, tornáztassa az agyát. Vagy otthon van Gyes-en pár évig, és közben kikristályosodik benne, hogy a régi munkáját már nem akarja tovább folytatni. Ideális esetben azt is kitalálja ez alatt, hogy mi az, ami őt jobban vonzza.
Sokszor hallom, hogy diplomás értelmiségi nők felnőtt fejjel kézzel foghatóbb szakmát tanulnak. Varrótanfolyam, OKJ-s cukrász, Hagyományok Háza nemezelés... Vagy sok év gyerekezés után belefognak valamilyen segítő, nevelő jellegű munkába. Esetleg önálló üzleti vállalkozásba kezdenek, és ehhez pénzügyi ismereteket tanulnak.
Talán érettebb korára (mert az életkortól és a tapasztalatoktól lesz az ember érett és nem az érettségitől) jobban megismeri az ember önmagát, a képességeit csakúgy, mint az érdeklődését. Letisztul, miben jók, mik az erősségei, és mik azok a tevékenységek, amiket örömmel végez.
Mert ugyebár (Réka szlogenje), az az igazi hivatás, amit szeretünk, amiben jók vagyunk, és amivel szolgáljuk a világot és/vagy az emberiséget.

Tipp: Ha a te jelenlegi munkád nem felel meg a fenti kritériumoknak,érdemes mél önvizsgálatot tartani, és belefogni a továbbképzésbe. 

2016. december 25., vasárnap

Család, a legkisebb közösség

Tegnap megnéztünk egy igazi, tipikus karácsonyi családi filmet, ami egyszerre volt vicces és megható („Káosz karácsonyra”). A főszereplő nőnek van férje, vannak gyerekei, a húga viszont egyedül él, és magányos. És a nővére fejéhez vágja, hogy bezzeg neki van családja, neki meg nincs. Az meg visszavág: „Az én családom talán nem a te családod is?” És tényleg, ott ül a nagypapa, a nagynéni, a testvér, az unokaöcs, csomó ember egy asztalnál, és a nő azon kesereg, hogy mennyire magányos.
Bizony, a család a legkisebb közösségi egység, és ha meghalljuk ezt a szót, többnyire mindenkinek a papa, mama, gyerekek (csupa szív, szeretet) jut az eszébe. Kérdés persze, hogy mi épp melyik szerepben vagyunk jobban benne: inkább gyerekei a szüleinknek, vagy inkább szülei a gyerekeinknek. Ideális esetben mindkét szerepet egyszerre éljük meg, persze kevésbé hangsúlyosan. Természetes, hogy ha saját családot alapítunk, akkor velük, a párral s később a gyerekekkel töltünk több időt, de akkor is mi maradunk anyuci-apuci kislánya (avagy kisfia).
Mostanra a családok totálisan felborultak. Míg évtizedekig, évezredekig állandó volt a forma, manapság már ez alatt a fogalom alatt mindenki mást ért. Nagyon ritkán lehet hallani olyan házaspárról, akik sok évtizeden át boldogan együtt élnek. Eleve, a házasság ma már eléggé elavult intézmény lett, legalábbis a statisztikák szerint. De most ezen ne akadjunk fenn, már az is épp elég nagy szó, ha valaki legalább élettárssal él, és nem egyedül, szingliként. Persze modern világunkban az se biztos, hogy az a bizonyos társ az ellenkező neműek táborából kerül ki, hiszen egyre gyakoribb a nő-nő, illetve férfi-férfi közötti párkapcsolat.
Most azonban maradjunk a férfi-nő felállásnál. Akik megismerkednek, szerelem, talán eljegyzés (bár ez is kezd kimenni a divatból), esküvő és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Tényleg? Egy nagy lótúrót! Feleannyi házasság köttetik, mint 30-40 éve, és ezeknek több mint a fele válással végződik. Mint ahogyan az én szüleimé is.
Ketten voltunk az osztályomból elvált szülők gyerekei, és akkoriban ez nemcsak hogy ritkaságnak számított, hanem bizony szégyellnivaló dolognak is. Anyukám sok évig megtartotta még a férjezett nevét, nehogy nekünk ciki legyen, és hátrányunk származzon abból, hogy ő a lánykori nevén szerepel, mi meg apuén.
Most meg, ahogyan elkezdem képzeletben pörgetni magam előtt az ismerősök, barátok listáját, alig-alig akad közöttük a hagyományos modellen alapuló család. A legtöbben minimum egyszer elváltak, gyerekekkel újra házasodtak, kaptak pót-gyerekeket az új társ előző házasságából, született közös gyerekük... Néha olyan kusza egy-egy mozaik-család hálója, hogy ember legyen a talpán, aki megérti, ki kinek az exe és mostanija, és hogy én gyerekem, te gyereked, mi gyerekünk... És akkor nem is említettem még az örökbefogadást, a béranyaságot, és hasonló modern kori dolgot.
Szükséges tehát a család újradefiniálása, és szerintem a legegyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy az tartozik a családunkba, akivel kölcsönösen nagyon szeretjük egymást. Így fordulhat elő, hogy saját vér szerinti rokonainkkal nem, avagy alig tartjuk a kapcsolatot, míg természetes, hogy a pót-nagyik ott ülnek az ünnepi asztalunknál. Van, hogy egy egész baráti, szellemi közösség tartozik egy nagy családba (pl. a „rainbow”-sok).
Az embernél a közösségben való létezés elemi vágy, egy alap-szükséglet. Maslow piramisában a legalsó (elemi, fiziológiai szükségletek, úgy mint étel, ital, meleg) és a második (biztonság) szint után rögtön a szeretetre, intimitásra, emberi kapcsolatokra, összetartozásra irányuló igény következik. Ha meghalljuk ezeket a szavakat, ugye kik jutnak eszünkbe? A párunk, a gyermekünk, a szüleink, a testvéreink. Tehát a családunk.
Nem véletlen, hogy ez a írás karácsonykor született meg. Ami elvileg a szeretet és a család ünnepe, és amit mégis olyan sokat kifiguráznak, elbagatellizálnak, a pénz ünnepévé tesznek, és inkább elutaznak Hawaii-ra, nehogy a családdal kelljen lenniük. Vagy ha itthon is maradnak, megveszik a személytelen tucat-ajándékot (zokni, nyakkendő, tusfürdő, borotvahab, üveg bor, bonbon), és vagy vágják a kötelező műmosolyt, vagy, ami még gyakoribb, ilyenkor zúdítják egymásra ez egész évben felgyűlt sérelmeket, haragot, megbántottságot. Neee!!!
Peace, love, happiness!
Olyan szirupos közhelyek jutnak most csak eszembe, amilyeneket a nyálas amcsi filmekben lehet csak hallani, úgyhogy most kis közösségeteknek, a családnak inkább gyorsan Áldott Ünnepet, Boldog Karácsonyt kívánok!
Tipp: Ha van családod, töltsd velük szeretetben, békességben az ünnepet! A konfliktusokat oldjátok meg előtte, a karácsonyra maradjon csak az összetartozás meleg érzése.

2016. december 24., szombat

Gyerekmunka


A következő gondolataimat egy komment-csata ihlette. Azt mertem egy poszt alá megjegyzésbe írni, hogy nálunk a gyerekek előbb megágyaznak és utána kapnak reggelit. Az egyik hozzászóló szerint ez gyerekmunka, ráadásul éheztetem őket.
Huh... Hová jutottál te szentséges világ? A régi időkben teljesen természetes volt, hogy a gyerekek kiveszik a részüket a feladatokból! A fiúk mentek az apjukkal a szőlőbe, a szántóföldre meg az állatokhoz. A lányok pedig a sütés-főzésben, a veteményesben és a gyerekfelügyeletben segédkeztek az anyjuknak. Erre ma mi van? Nehogy a gyerek megfogja a fakanalat! Nehogy ő takarítsa fel a szobáját. Még megárt!
Ez a poszt szervesen kapcsolódik a „Vattába csomagolt nemzedék” című íráshoz, amikor is arról értekeztem, mennyire túlvédik, elkényeztetik a mai szülők a gyerekeiket. A túlzott féltés nemcsak a sérülésektől való megóvást jelenti („Ne fuss!” Istenem, egy gyerek ne fusson... „Ne mássz fel!” Egy gyereknek életeleme a mászás... stb.), hanem a fizikai munkától való megkímélést is.
Nálunk gyerekkoromban az volt a jelszó „Te csak tanulj!” Három nő nevelt fel: édesanyám, nagymamám és dédimamám. Mire felkeltem, már el volt készítve a tízórai, mire hazaértem az iskolából, már ki volt porszívózva a lakás, kimosva a ruhák, fenekem alá téve az ebéd. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy elővegyem a könyveket, füzeteket, és tanuljak. A tűzhelynek a közelében se jártam, és nem tudtam volna beindítani egy programot a mosógépen.
Akkor kényelmesnek tűnt ez az élet, utána viszont annál nagyobb szívás lett. Elég hamar elkerültem ugyanis otthonról úgy, hogy a házimunkában szerzett jártasságom konkrétan a nullával volt egyenlő. Azt se tudtam, hogy kell rántást készíteni. Rengeteg kaját elrontottam, dobtam a kukába, mire valamennyire belerázódtam a háztartás vezetésébe. Ha az engem felnevelő három (amúgy nagyon cuki, de engem marhára elkényeztető) nő kicsit szigorúbban, következetesebben szeretett volna engem, akkor felvértezve indultam volna neki a nagybetűs életnek.
Ez az egyik oka annak, hogy szerintem a gyerekeknek minél hamarabb és minél többféle házi és ház körüli munkából ki kellene venni a részüket. Hogy ne éljék át azt, amit nekem kellett 18 évesen. Hogy fel legyenek készülve az életre. Az ÉLET-hez mitől tartozik hozzá jobban az irodalom meg a kémia, mint a begyújtás és a mosogatás? Persze fontos Petőfi munkásságát ismerni, nem árt tudni, mikor volt a mohácsi vész, és hátha egyszer az életben a kovalens kötésről tanultakat is fogja tudni hasznosítani az ember (nekem eddig még nem adódott rá alkalmam), de azért tudjon már az életbe kikerült emberke egy süteményt megsütni, vagy gyújtóst hasogatni.
A másik ok pedig, akármennyire is önzésnek hangzik, igenis a szülő megsegítése. Hogyan tanul a gyerek empátiát, együttérzést, hogy lesz belőle közösségben (a család a legkisebb közösség) gondolkodó, másokat támogató lény, ha azt tapasztalja, hogy az anyja, apja egész nap érte gürizik, a segge alá rak mindent, és neki a kisujját se kell mozdítania? Felnő egy elkényeztetett nemzedék, aki már csak rendelni tudja az ételt a gyorskajáldából, gép mosogat el helyette, és azt se tudja, hogy kell megfogni egy kapát.
Ha azt a mintát látja egy gyerek otthon, hogy a szülő egy mártír, akkor ő maga is szépen ugyanezt a példát fogja követni a saját életében, és saját családja rabszolgája lesz. Avagy épp ellenkezőleg, magasról le fog tojni másokat, és a szülei, akik anno kinyalták a gyerekük popsiját, majd arra eszmélnek fel öregkorukban, hogy nincs mellettük senki, az imádott gyerekek magukra hagyták őket, max. bedugják egy otthonba vagy egy elfekvőbe.
Természetesen nem az van ilyenkor, hogy a szülő a lábát lógatja, és parancsokat osztogat, hogy ezt hozd be, azt vidd ki, s közben ő nem csinál semmit. A házi és ház körüli munka nagy részét a szülő végzi, de ebbe életkoruknak és képességeiknek megfelelően a gyerekek is bekapcsolódnak. A fiúk is tanuljanak meg főzni, és a lányok is gyűjtsék össze a fát. Az pedig egyenesen természetes, hogy a maga terét mindenki maga rakja rendbe, maga pakolja el a szanaszéjjel heverő játékokat, és igenis, maga ágyaz be.
Ráadásul közben annyi jó dolgot lehet csinálni. Dagasztjuk a tésztát és énekelünk. Mesélek a gyerekkoromról. Favágás közben pedig sort lehet keríteni férfias témák megbeszélésére.
A házimunkában való részvétel nem feltétlenül jelent a gyerekek számára nyűgöt, robotot! Nézzünk csak meg egy kis 2-3-4 éves gyereket, mit csinál. Fogja a kis söprűt, és mikor az anyja takarít, őt utánozva söpröget. A konyhaszekrény aljából kipakolja a lábasokat és fakanállal keverget, játék ennivalókat készít. Amikor az anyja tésztát nyújt, ő akarja kiszaggatni a pogácsákat. A kisfiú meg fejszét kér karácsonyra, hogy ő is fát vághasson, mint az apja (saját fiam példája).

A nagyobbaknál, főként a kamaszoknál már persze kevésbé megy ez az önkéntes segítés, ők sokszor húzzák a szájukat, és százszor is megkérdezik, hogy miért. Miért kell fát behozni? Hogy ne fagyjunk meg! Miért kell elmenni a boltba? Hogy legyen kaja! Istenem... Szerintem határozottan ragaszkodni kell ahhoz, hogy valamennyivel ők is járuljanak hozzá a házimunkához. A saját és szüleik érdekében egyaránt. 
Tipp: Vond be bátran a gyermekeidet a házimunkába! Süssetek együtt, segítsenek a teregetésben, takarítsatok ki játékosan! Neveld őket az életre!
  

2016. november 30., szerda

Gyermekágy

A magyar falvakban komoly rituáléja volt a szülés utáni időszaknak, mely szokások évszázadokig megmaradtak.
A gyerekágy a hagyományban átlagosan hat hétig (40-42 napig) tartott. Az anya ezalatt a boldogasszony-ágyában feküdt (elfüggönyözött ágy a tisztaszobában), a babája pedig vagy mellette, vagy a bölcsőben. Néhol az ágyból, máshol a szobából, megint máshol a házból nem mehetett ki ez időszak alatt.
Akkoriban nem volt külön védőnő, külön szülésznő, külön szülészorvos, csak egyetlen bába, aki mindenhez értett. Ő készítette fel a várandóst, ő kísérte a szülést, és ő gondozta az anyát az első hetekben. Látogatta, mosdatta, ápolta, teákkal, masszírozással segített, hogy beinduljon a tej.
A rokonok is segítették ilyenkor a kismamát, elvégezték helyette a fontosabb munkákat, de nagy szerepe volt a komaasszonyoknak is (mai szóval: barátnők). A nőrokonok, ismerősök ünneplőben, jókívánságokkal állítottak be hozzá, és sosem jöttek üres kézzel. Sőt, sokszor beosztották, hogy melyik nap ki főz a gyermekágya asszonyra. Ez a gyakorlat még ma is él néhány faluban, pl. Széplak.
Volt, ahol az anya keveset ehetett, volt, ahol jóllakatták, hadd erősödjön. Leves, rétes, bor – a hiedelem szerint ettől lesz sok teje az anyának. Egyes helyeken még pálinkát is itattak vele (szegény szopizós baba, az alkohol biztosan átment az anyatejbe is!).
A gyermekágyas nőt tisztátalannak tartották, emiatt sok tilalom kötődött ehhez az időszakhoz. Például nem volt szabad vizet húznia, házból kimennie, gyümölcsöt szednie, kenyeret szelnie... Képzeljétek el, ha ti szülés után hat hétig nem vághatnátok kenyeret!
Ebben az időszakban – úgy tartották - még szabad volt az átjárás a szellemvilág és a földi világ közt, tehát igencsak árthattak a gonosz erők az anyának. A szemmel veréstől való védelmet szolgálta az ágyat eltakaró lepedő, és ha az anya ki is ment a házból, kendővel kellett eltakarnia az arcát.
A keresztelésig a csecsemő is ki volt téve az ártó erőknek. Ezért hát mindenféle tárgyakkal védték őt, amiket vagy rákötöttek (pl. piros szalagot a kezére), vagy a bölcsőjébe tettek (vasdarab). Soha nem hagyták magára, mécsest égettek egész éjjel a szobában. A babát ebben az időszakban mindenféle negatív névvel illették, hogy megtévesszék a gonosz szellemeket. Manapság nem lenne túl kedves dolog Csúnyának, Szemétnek vagy Haszontalankának hívni egy csöppséget!
Mindez tartott száz meg száz évig, de a II. világháború után, a nagy szocializmus építése időszakában egy egész más trend kezdett el uralkodni hazánkban. A nők a szántón megszülték a gyereket, aztán már pattantak is vissza a traktorra. Nem szoptattak sokáig, sőt, sokszor egyáltalán nem, ehelyett feles tejjel és teával itatták a csecsemőt (aki pedig, hisz benne van a nevében is, csecs-evő!). Ez volt a cumik és cumisüvegek kora. Fellendült a rácsos-ágy és járóka biznisz. Az anyák szép lassan azt se tudták már, mi is az a gyermekágy.
A mai időszakban pedig mintha kétféle divat lenne uralmon egyidejűleg a gyerekággyal kapcsolatban. Az egyiknél az a lényeg, hogy a kismama élete minél gyorsabban térjen vissza a korábbi kerékvágásba. Hamar nyerje vissza az alakját, hamar menjen vissza dolgozni. Nyugodtan vegye hát igénybe babysitter segítségét, és irány a fitness-terem meg a munka világa. Mintha mi sem történt volna, dehogynem történt: pedig világra jött egy élet! Akinek elvileg az anyjára lenne szüksége, nem pedig bébiőrre meg tápszerre. Extrém példa erre az alábbi fotón látható fittmama (az az utolsó képen 5 nappal a szülés után!):
A másik vonulat az „ősanyáké”. Ők szigorúan 6 hétig ki se mozdulnak a házból, nem fogadnak látogatókat, nem posztolnak fotókat az újszülöttről. Homeopata szereket szednek és gyógynövényes tejserkentő teákat isznak. Óvó-védő tárgyakkal veszik körül a babát, igény szerint szoptatnak, együtt alszanak, hordoznak. Ezt hívják ma divatos szóval „kötődő nevelésnek”.
Jómagam valahol a kettő között helyezkedek el, kissé eltolódva az „ősanyák” felé. Mert én is főleg a „kötődő nevelés” elveit alkalmaztam. De a gyermekágy nem tartott hétig. Kb. 3 hetes babákkal már kimozdultunk, utaztunk. Amikor már nem folyt belőlem semmi, szép lassan elkezdtem én is tornázni, na de nem Rubint Réka hasizmát céloztam meg egyből. Komaasszonyok hozzám is jöttek, és jól esett sokáig pihenni, és csak babázni. Bábánál szültem, de utána édesanyám segített sokat. És áldom a Cuprum Metallicumot!
Hát ilyen ez. Ismerjük meg, milyen hagyományai voltak eleinknek, aztán alkalmazzuk belőle, amit tetszik, amit viszont nem érzünk magunkénak, ott egyszerűen hallgassunk a szívünkre és a józan eszünkre. Senki másra! Csakis a baba és a mama érdekeit vegyük figyelembe!

Tipp: Te milyen szívvel gondolsz vissza a gyermekágyas időszakra? Tudtál pihenni és csak a babádra koncentrálni? Mi hiányzott? Mit lehetett volna másképp?

2016. november 20., vasárnap

Libidó

Fiatal koromban mindig nagyot derültem ezen a szót, olyan vicces hangzása van. A mögött rejtő tartalmat viszont csöppet sem szabadna komolytalanul vennünk, hiszen nemi vágyat, szexuális izgalmat jelent.
Többen írtátok, hogy néha sztereotípiákkal vannak tele az írásaim. A férfiak ilyenek, a nők ilyenek... Szóval hogy sokszor általánosítok. Mea culpa! Nos, ebben a mostani bejegyzésben pont hogy megkérdőjelezni szeretném az eddigi megrögzült gondolkodásmódot, méghozzá a nők libidójáról.
Van a híres mondás, miszerint a férfi érzelmeit a testén keresztül lehet megnyitni, a nő testét pedig az érzelmein keresztül. Oké, felvilágosult korunkban senki nem mondja már azt, hogy ciki, ha a nő is érez vágyat, ha megkívánja a férfit, de azért az úgy „tisztességes”, ha nála előbb szerelem van, és aztán jön a szex. Érdekes, egy férfi esetében sokkal megbocsájtóbb a társadalom az érzelmeket nélkülöző, csupáncsak testi vágyon alapuló szexuális kapcsolat esetén, mint a nőknél. Jó lenne, ha eljutnánk végre oda, hogy nőknél is simán létezik, a „megkívánom, meg akarom kapni” érzés, a szív mindenféle rezgése nélkül
A nők sokszor felteszik az alábbi, teljesen értelmetlen kérdést a párjuknak: „Ugye csak engem kívánsz? Ugye csak rám vágysz?” Most szerencsétlen férfi mit válaszoljon erre? Mondja, hogy tegnap is beindult, mikor meglátta a titkárnő formás popsiját? Ha ezt bevallja, kész a családi botrány, veszekedés, öri-hari, akár válás is. Ezért inkább a családi béke kedvéért azt mondja: „Ó, igen, hát persze drágám, csak téged, csak rád.” És ezzel baromi nagyot hazudik, a nőnek is, és saját magának is. Ismerős férfiak elbeszéléseit hallva akár még a saját libidóját is csökkenti ezzel a hazug vallomással, hiszen legközelebb már lelkifurdalást fog érezni, ha a teste jelez egy-egy dögös nő láttán. Így szép fokozatosan bezárja magát, de, kedves féltékeny, kisajátító nőtársaim, bizony előletek is!
Szerintem egyáltalán nem gáz, ha egy szerelemben, tartós kapcsolatban lévő ember néha megkíván mást, és elképzeleg azon, mit és hogyan is tenne vele. Az a baj, hogy összetévesztjük a vágy érzését azzal, hogy ténylegesen történik-e megcsalás. Erről a témáról majd fogok a későbbiekben írni, de az tény, hogy sokan már azt is félrelépésnek értelmezik, ha a párjuk hosszasabban megnéz valakit az utcán.
Mindent a szemnek, semmit a kéznek. Ezt a megállapodást betartva miért ne legeltethetné néha a tekintetét valaki egy vonzó ellenkező neműn, és gondolhatna néha ilyen-olyan fantáziákat? Mi a csuda baj származhat ebből? Bevallom, nálunk gyakran előfordul az, hogy megyünk a párommal, és még én mondom neki, hogy nézd csak, milyen szexi csaj, vagy hogy de jó segge van annak a nőnek. Erre ő megnézi, elismerősen bólogat, satöbbi, de hazatérve velem bújik ágyba, nem a szexis jóseggűvel!
Amikor a volt férjemmel voltam, esküszöm, SOHA meg nem fordult a fejemben, hogy más férfi iránt is érezhetek vágyat. Mentem az utcán és csupa, számomra semmit nem jelentő hímneműt láttam. Miután elváltam, egyetlen pillanat alatt kitárult a világ, felnyílt a szemem, és rácsodálkoztam: Jé, nem csak ronda és béna pasikból áll a világ! Ez is helyes, az is vonzó, amaz is szexis! És az a jó, hogy ez a nyitottság azután se múlt el bennem, hogy megismertem a páromat. Akit nagyon szeretek és a szex is csodálatos vele, de ettől még ugyanolyan nyitottsággal állok más férfiak felé.
Készítettek egy felmérést (bizonyára igen neves brit tudósok), hogy a férfiak ill. nők egy nap hányszor gondolnak a szexre. „Természetesen” az jött ki, hogy a „gaz” férfiak gondolatai mindig csak azon járnak („a férfiak folyton csak AZT akarják!”), bezzeg a „szende, tisztességes” nőké sokkal kevesebbszer. El nem tudom képzelni, hogyan készíthették ezt a kutatást, de én nagyon is sok olyat nőről tudok, akinek bizony igen sokszor kalandozik el a gondolata a szex felé. És igenis, vegyük már végre tudomásul, hogy a nők is AZT akarják! Mintha ABBAN valami rossz lenne... Nehogy már még mindig a középkorban legyünk!
Múltkor már írtam a férfias és nőies gondolkodásmód különbségeiről, azaz arról, hogy a férfiak egy dologra képesek egyszerre fókuszálni, de arra nagyon, a nők viszont egyszerre többre, kisebb összpontosítással. Na már most ez a tény is pont arra utal, hogy a nők csapongó gondolatai között simán sokszor előbukkanhat a szex is, míg mikor a férfiak egyetlen munkára, egy nagy probléma megoldására helyezik a hangsúlyt, akkor az alatt kizárnak minden más gondolatot a fejükből, köztük a szexet is.
Persze, vannak olyan időszakok, amikor ez kevésbé jellemző, például a szülés utáni időszakban az az általános, hogy egy nő mindenre gondol, csak épp a szexre nem. A babájához való kötődéssel és a körülötte lévő teendőkkel van elfoglalva, és a férj sajnos sokszor a második helyre szorul. Sokszor még az ágyból is kitúrják, és ahol eddig álmai asszonyával szerelmeskedett, ott most szoptatás és pelenkázás zajlik. De bizony erre is hallottam ellenpéldát. Olyanra sokat, hogy nem várták meg a hat hetet az első együttléttel. Sőt olyat is, hogy a kismama annyira kívánta a szexet, hogy a szülés utáni napon már...
Egyébként az ember képes napokra, hetekre, akár hónapokra is jegelni a libidóját. Ha pl. elutazik a párja, akkor, hogy ne haldokoljon a hiánya miatt, egyszerűen parkolópályára teheti a szexuális vágyait, úgy, hogy a távollétében tényleg nem, vagy csak alig jut eszébe a szex. Bezzeg ha hazaérkezik!
Ne feledjétek, akárki akármit is mond, a libidó nem egy adottság! A szexuális vágy fokozható, a szerelemhez hasonlóan ez is folyamatos odafigyelést igényel. Minél inkább tápláljuk magunkban a vágyat, annál tökéletesebb lesz a szexuális életünk.

Tipp: Ha eddig a féltékenyek táborába tartoztál, akiknek villámokat szórt a szeme, ha a párja elismerő pillantásokat vetett más nőkre, akkor mostantól légy vele kicsit elnézőbb. Mi lenne, ha te is elismerő pillantásokkal illetnél más férfiakat?

2016. november 16., szerda

Két külön faj

Két külön faj... Szokta mondogatni a párom, mikor hiába erőlködik, az istennek se érti meg a nők gondolkozásmódját.
Ha nem is két külön faj vagyunk, az tény, hogy a női és férfi (vagyis pontosabban a jellegzetesen nőies és férfias) hozzáállás tényleg gyökeresen különbözik.
A nők érzelemből cselekszenek, a férfiakat inkább az értelmük vezérli. Habár sokak szerint más (azaz a középső szervük, lásd. A mondást: „F... feláll, ész megáll.”). A nő ösztönösen dönt, a szívére, sokszor a teljesen irracionális, első megérzésére hallgatva. A férfi inkább alaposan átgondolja, logikusan megfontolja a dolgot, aztán jut elhatározásra.
Egyik se jobb, vagy rosszabb a másiknál, egyszerűen csak MÁS.
A konfliktusok elfogadásában és azok megoldásában is eltérő a két nem. Én persze csak a saját tapasztalataimra, illetve az ismeretségi körben végzett (nem biztos, hogy reprezentatív) felmérésre hagyatkozhatok, de azért általánosságban kijelenthetem az alábbiakat:
Ha a nőket éri sérelem, azt szeretik kibeszélni. Igaz, hogy néha hisztérika stílust felvéve, azaz sírnak, kiabálnak, vádaskodnak. „Mert te mindig... Bezzeg te soha...”, így hangzanak a sztereotipikus női vádak a férfiak felé. A lényeg, hogy szeretnék elmondani, mi bántja őket, és szeretnének megoldást találni a problémára. Vagy legalábbis a problémát ki akarják elemezni, boncolgatni. A nőket valahogy jobban érdekli talán, hogy miért történt az adott dolog, a férfiakat meg az, hogy hogyan lehet belőle kikecmeregni...
Egy férfi kétféleképpen viselkedhet konfliktushelyzetben. Vagy agresszív módon kirobban belőle, dühöng, csapkod (jobb esetben ezt tárgyak bánják, és nem a nő!). Vagy pedig magában tartja a sérelmeit, némán duzzog, nem szól a párjához, hiába faggatja az, hogy mi baja. Hiszen a természetéből fakad, hogy nehezen osztja meg az érzelmeit (pedig, habár a látszat néha csal, vannak neki olyanjai, bár sokszor nagyon jól tudja titkolni). A nő meg nem érti, mi a baja, hiába faggatja százszor is, a hím csak ül a tévé (számítógép, könyv, akármi) előtt némán, mint egy élő kérdőjel.
A nő azonnal akar konfliktus-megoldást, a férfi szívesen ad erre időt. A témát jegeli, ami a nő számára struccpolitikának tűnhet. A nő sürgetné, színvallásra ösztönözné, de ő a saját kis csigaházában kucorog.
A nők a felmérések szerint empatikusabbak, jobban bele tudják élni magukat a másik helyzetébe. Ráadásul alkalmazkodóbbak, jobban törekednek harmóniára, a konfliktusok békés megoldására.
A harcos természetükből fakadóan a versengés, hogy mindig nekik legyen igazuk. A nők meg erre reagálva sokszor behódolnak, bólogatnak, bár belül érzik, hogy nekik (is) igazuk van.
Ezért van aztán az, nagyon leegyszerűsítve, hogy a nők rákban halnak meg, mert belülről emészti őket a sok felgyülemlett sérelem, a férfiak meg szívinfarktusban, a sok kirobbanás miatt. Hajaj, hogyan lehet ebből közös nevezőre jutni, és metszéspontját találni ennek a két, gyökeresen más hozzáállásnak?
Ráadásul más dolgokban is igen nagy a különbség. Közhely, hogy egy férfi egy dologra tud összpontosítani, de arra nagyon, egy nő pedig egyszerre sokra, de arra kicsit felszínesebben. A nő azért szidja a férfit, mert ha az nagy ritkán egyedül marad otthon, se lát se hall, fut körülötte a ház, a gyerek órák óta a kakis pelusban, szétszedve minden, a teremtés koronája meg épp a világ megváltásán dolgozik. A férfi viszont azért bírálja a nőt, hogy sokszor felületes, szétszórt, elfelejt dolgokat, pedig figyel ő mindenre, sok mindenre egy kicsit (Ismerős a százkarú anya fogalma ugye? Aki egyszerre keveri az ételt, töröl feneket, laptopozik, satöbbi).

Az a lényeg, hogy nő és férfi ne ellenségként tekintse egymást, ne azt nézze a másikban, hogy miben különböznek, hanem inkább örüljenek, hogy ennyire jól kiegészítik egymást. Az emberi faj két ellentétes pólusai ők, akik jobb esetben vonzzák egymást, egyetlen kerek egésszé egyesülve.
Tipp: Próbáld a párodat most egy kívülálló szemével nézni! Próbáld magadat jobban beleélni az ő helyzetébe, konfliktusok esetén igyekezz az ő álláspontját is jobban figyelembe venni.

2016. november 12., szombat

Jó bőr

A jampi galerik egyik szlengje volt a „jó bőr”, ami egyenlő volt azzal, hogy az illető jó nő. És ugye egy nő akkor jó, ha sok minden máson kívül a bőre is szép. Nekem spec. a szép bőr nem jelent agyon-szoláriumozottságot, és múmia-feszességet. Inkább egészséges színt, viszonylagos simaságot, tisztaságot.
Szerintem nem is tudatosodik bennük, hogy ha először megpillantunk egy embert, akkor jó eséllyel a bőréből látjuk belőle a legnagyobb darabot; meg persze a ruhájából, amúgy pedig látjuk még a haját, az arcán lévő érzékszerveket, és a körmeit. A belső szervek nem látszanak, mint ahogyan azt sem tudhatjuk, milyen az illető lelke, személyisége.
A bőr tehát egy határ, a külvilág felé egyaránt jelent védelmet, és kapcsolódási lehetőséget. Aki hozzánk ér, az a bőrünkön keresztül léphet velünk kapcsolatba. Nem véletlen, hogy a bőrbetegségek egyik okának a külvilággal való kapcsolati problémákat szokták említeni (de erről majd az Egészség-témakörben fogok még később írni).
Ha valaki azt mondja magáról, hogy neki olyan rossz a bőre, akkor mire is gondolhatunk? Könnyen leég, májfoltos, hajlamos az allergiás reakciókra, ráncosodik, narancsbőrös, pattanásos... Annak pedig, akinek jó a bőre, nem gond kiülni a napra, hiszen simán lebarnul, nem kap semmitől kiütést, viszonylag feszes és sima az arca, a teste.
Az, hogy milyen a bőrünk, egyaránt vezethető vissza genetikai örökségre, és arra, hogyan bántunk-bánunk vele életünk során. Aki reggeltől estig kint van a levegőn, nyáron tűző napon, télen metsző szélben, az ne csodálkozzon, ha úgy fog kinézni a bőre, mint egy mongol pusztai asszonyé. Fontos a külső ápolás, de az se mindegy, hogy belülről mivel tápláljuk, pláne hogy mennyi folyadékot fogyasztunk.
Van, akinek annyira vékony és érzékeny a bőre, hogy meglátszik rajta mindenféle időjárás-, meg belső lelki változás. Ha fél vagy hideg van, elsápad, melegben és érzelmesebb, izgatottabb helyzetekben pirosan lángol. Viszont vannak, akiken nem annyira tükröződnek az érzelmek. Nem véletlenül mondják valakire, hogy a „rinocérosz-bőre” van... Vagy hogy vastag bőr van a képén.
Amúgy az embernek is van vastag bőre, például a sarkán, amit, ha csúnyán bereped, kiáztatással, habköves dörzsöléssel puhíthatunk meg, utána pedig lábkrémmel ápolhatunk. (Egyesek szerint az a jó, ha egész éjszakára egy vékony cérnazoknit húzunk rá.)
Ha belépek másnak a fürdőszobájába, mindig elámulok azon a rengeteg kencén, amit ott látok: sminklemosó, hidratáló, nappali krém, éjszakai krém, bőrradír, szemránckrém, és ki tudja még miket talál ki a szépségipar, hogy lenyúlja a pénzünket.
Erre a cikkre készülve utánaolvastam, és megtudtam, hogy a szép bőr négy titka: tisztítás (tonikkal!), polírozás (bőrradírral!), mélytisztítás (gőzöléssel!), és hámlasztás (peelinggel!). Hogyne, és ehhez kérnék minden nőnek plusz heti pár szabad órát, és néhány ezernyi plusz forintot. 
Én azt mondom, a bőrnek nem túl sok dologra van szüksége. Sima vízzel való lemosásra, természetes anyagból készült szappanra, bőrradír helyett egy jó frottírtörülközőre, száraz bőr esetén egy könnyű, adalékmentes krémre.
Alkalmanként vagy kúraszerűen tehetünk fel egy-egy pakolást is. Persze nem a DM-ből vagy Rossmann-ból, hanem a kamránkból. Uborka, alma, paradicsom, barack, banán, élesztő, tej, tojás, olaj, vaj... Mintha nem is kozmetikumokról lenne szó, hanem főzésről. És igen, a biokozmetika egyik szlogenje az, hogy csak azt kenjük fel bőrünkre, amit meg is tudunk enni.
A bőr az, ahol az egészségigazán tükröződik. Kívánom, hogy mindenki „jó bőr”legyen!

Tipp: Száraz a bőröd, húzódik? Tápláld olajjal, élesztővel, barackkal. Zsíros a bőröd? Elő a paradicsommal, uborkával. Kellemesés mókás otthoni kozmetikázást!