Családi kupaktanács

A „családi” meg a „tanács” szavakat értem belőle, de azt a mai napig nem sikerült kihámoznom, hogy a „kupak” szó mit keres ebben a kifejezésben. Hasonló módszerről a Summerhill iskola kapcsán hallottam, de ott nem szülő-gyerek, hanem tanár-diák kupaktanácsról van szó, bár a lényeg ugyanaz.

Mint ahogy az országgyűlési képviselők is rendszeresen üléseznek, de alkalmanként tartanak rendkívüli megbeszélést, ugyanígy a mi családunkban is bevezethetünk erre egy állandó, rendszeres időpontban visszatérő összejövetelt, de ha valami sürgős esemény történik, akkor bármelyik családtag összehívhatja a kupaktanácsot.

Miért jó a családi kupaktanács?

A gyerek normális, emberi kommunikációt tanul meg. Értelmes mondatokban ki tudja fejezni magát, elmondja a tényeket, feltárja érzéseit.

Eleve azért is jó, hogy a családtagok felállnak végre a tévé, a számítógép mellől, nem a telefonjukat nyomkodják. (Ezeknek a gépeknek a kikapcsolásához ragaszkodni kell a megbeszélés alatt!) Egy vicc szerint már önmagában az is össze tudja hozni a családtagokat, ha a szülők kikapcsolják a routert…

Kell, hogy legyen a kupaktanácshoz egy mediátor, csakúgy, mint ahogyan a parlamentben is ott van az országgyűlés elnöke. Ő adja meg a szót, ő figyeli, hogy mindenki szóhoz juthasson, figyeli az időt, hogy senki se beszéljen túl sokat, ne ragadja magához az irányítást, nem engedi a bántást, a csúnya beszédet, stb.

Fontos a jó időzítés. Például üres hassal nem tud az ember koncentrálni, ezért is jó alkalom az étkezés idejére tervezni a családi kupaktanácsot, mondjuk ki lehet használni erre a közös ebédet vagy vacsorát. Bár egyesek szerint ez mégsem túl nyerő, mert csörögnek a kanalak, valaki felugrik a merőkanálért, más valaki sót kér…

Ilyenkor a résztvevők megadják a módját a beszélgetésnek, nem csak úgy kutyafuttában ordítják le egymás fejét. Leülnek, nyugalomban vannak, időt szánnak rá; ez már önmagában odafigyelést serkent.

A lényege az egésznek az, hogy mindenki elmondhassa, ami a szívét nyomja, és közös megoldás szülessen az adott problémára. Jó, ha kompromisszumot tudnak hozni, de a legjobb a konzenzusos végkifejlet. Azaz amivel mindenki elégedett, ahol senkinek az érdekeit nem sérti.

Az empatikus képességek és a szociális érzékenység fejlődik, a megoldás pedig hosszabb távú. Talán a gyerek is megtapasztalhatja, hogy a család egy jól működő egység.

Ha azt hiszitek, hogy nálunk ezt sikerült megoldani, akkor tévedtek. Nem akarlak hiú képzetekbe ringatni titeket, tehát: nálunk a gyerekek egymás szavába vágnak, üvöltöznek egymással (néha velem is), képtelenek vádaskodás vagy lehülyézés nélkül előadni mondandójukat. Lehet, hogy azért is írtam ezt a bejegyzést, hogy ezzel saját magamat is serkentsem a minél gyakoribb, és minél hatékonyabb családi kupaktanácsokra?

Tipp: Nálatok mi a helyzet? Ordítozás vagy értelmes megbeszélés? Önös érdek érvényesítése vagy odafigyelés a másik félre? Javaslom, vezesd be te is a rutinba a családi kupaktanácsnak nemcsak a fogalmát, hanem a gyakorlatát is!

Méhlepény

A méhlepény a kapocs baba és mama között: összeköti az anya és magzata vérellátását.

A méhlepény a tápanyagon kívül csomó hasznos dolgot eljuttat a magzat testébe, például olyan ellenanyagokat, melyek segítségével az védettebb lesz a betegségekkel szemben.  Sajnos ugyanígy a káros anyagok is könnyen eljutnak a szervezetébe, pl. vírusok.

Ez a fránya placenta nem egységes módon viselkedik ám, mert szeszélyesen eldönti, hogy hol óhajt megtapadni: elöl, hátul, avagy a méh tetején. Ha viszont az alján, abból gáz lehet a szülés során.

A méhlepény jó esetben a baba születését követő negyedóra-félóra múlva távozik az anya testéből. Sokszor azonban olyan szorosan tapad a méh falához, hogy csak nagyon nehezen tud távozni, szélsőséges esetekben egyáltalán nem.

A legjobb a kellő mértékben érett méhlepény, de ha túlzottan gyors mértékben öregszik, akkor akár el is meszesedhet.

Kínában nagy hagyománya van a placenta-evésnek, ami szép lassan nyugaton is kezd elterjedni. Első hallásra furának tűnhet ez a szokás, pedig a legtöbb emlősállat is ezt teszi a méhlepénnyel. Viszont jótékony hatással van a kismama szervezetére: magas a tápanyagtartalma, segíti a test regenerálódását a szülést követően, megkönnyíti a szoptatást, javítja a szülés utáni kedélyállapotot, és felkelti az utódgondozási ösztönt is.  

Létezik méhlepény-kapszula, de van, aki gyümölcsös turmix formájában fogyasztja el a placentát. Hihetetlennek tűnik, de még méhlepényes receptek is léteznek. Mit szólnál mondjuk egy placentás derelyéhez? Nemcsak emberi, de állati méhlepényt is fogyasztanak, sőt, nemcsak a kismamák, hanem bárki. Mondjuk a kínai császár, aki állítólag már évezredekkel ezelőtt ennek köszönhette egészségét és fiatalosságát.

A háborítatlan szülés egyik eleme, hogy a köldökzsinórt nem azonnal vágják el, hanem megvárják, míg az nem pulzál, és csak akkor kötik el. Ennek egy továbbfejlesztett változata az, amikor egyáltalán nem vágjál el! Miután megszületett a méhlepény, azt egy kiskosárban a baba mellé rakják, és megvárják, míg a köldökzsinór leválik. Ez általában 3-6 nap alatt következik be.

Vannak olyan bennszülött törzsek, ahol a méhlepénynek szertartást rendeznek. Megmossák virágos vízben, elégetik, vagy felhelyezik egy fára (mondjuk egy kókuszdióban).

Régi magyar hagyomány, hogy a méhlepényt elássák a földbe. Vagy egy már meglévő fa alá, vagy külön fát ültetnek az újszülött tiszteletére, és a placentát ennek a tövébe helyezik el. Lánygyermeknek alma-, fiúnak körtefa dukált.

Az égetésnek is vannak magyar hagyományai, amely a fogamzásgátláshoz kapcsolódik. Ha egy pár ugyanis nem akart több gyermeket, a méhlepényt elégették, annak hamvait vízzel keverték el, amit az apa ivott meg.

A bába a méhlepénnyel törölte át az anya és a baba arcát. Ettől állítólag elmúltak a májfoltok, és a csecsemő anyajegyei is.

A méhlepény gyümölccsel, fűszerekkel, gyógynövényekkel teli tálba helyezték. Vagy leszárították, és amulettként a nyakban hordták. Esetleg alkoholban tartósították, és ha a gyerek később beteg lett, ezzel gyógyították.

Ha burokban született a baba, a megszáradt magzatburkot később a zsebében hordta, ami megóvta a bajtól.

A köldökzsinórt a régiek összecsomózva eltették, és ha a gyerek egy mágikus életkorban (7 vagy 10 évesen) ki tudta azt bogozni, az nagy tudást, szerencsét jelentett. Az indiánok pedig az álomfogót ebből készítették el.

A méhlepényhez kapcsolódó varázslatos szokások alapja az, hogy mágikus erőt tulajdonítottak neki. Úgy vélték, hogy ez az újszülött méhbeli ikertestvére (egyik népies elnevezése: mása). A placenta a híd a szellemi és az anyagi világ között. Az ősi hit szerint halálkor a placenta alakot öltve újból megjelenik, és ő kísér át bennünket a túlvilágra.

Az elmúlt évtizedekben a méhlepényt egyszerű hulladékként kezelték, és szülés után rögvest a kukában végezte. Pedig jó volna megőrizni, ha nem is eredetiben, de lenyomatban mindenképp. Szép emlék lehet a baba születéséről, amikor a placentával fehér papírra nyomatot készítenek, ami olyasmi mintát mutat, mintha egy fa volna.

Manapság kezdik feleleveníteni az ősi hagyományokat, például újra szokás lett, hogy elássák egy fa alá. A télen született babákét berakják a fagyasztóba, és mikor tavasszal felenged a föld, jöhetnek a gyümölcsfa-csemeték. Mi az öt gyermek közül egynél csináltuk ezt. Tündér Ilona méhlepénye egy kállói kert földjében nyugszik.

Tipp: Amikor szültél, láttad a méhlepényt? Hazavihetted? Otthon a kertbe került? Vagy kidobták a szemétbe? Milyen képzeteid kapcsolódnak hozzá: inkább visszataszító, vagy van valami vonzó a varázslatosságában? 

Ikigai - amiért érdemes reggel felkelni

Ikigai – ez egy japán szó, ami körülbelül annyit tesz: az élet értelme. Más megközelítésből: az, amiért reggel érdemes felkelni.

Ha te reggel felkelsz, mi az, ami kimozdít az ágyból? Talán az: vajon ma milyen csodák várnak rám? Ma mit tehetek hozzá a világhoz? Ma mi fog örömet okozni, és én milyen örömet okozhatok másoknak? Miben fogok tudni előrelépni, fejlődni?

Vagy inkább a szokásos gondolat: ma is egy ugyanolyan dögunalom nap jön, mint a többi?

Az emberek nagy része sajnos utálja, unja a munkáját. Egy megszokott rutinnak tartja, amit el kell végeznie, mert ezért kapja a fizetését, ezért úgy-ahogy megcsinálja. Mindenki látott már unott arccal kiszolgáló eladót, a terméket gépiesen rakodó gyári munkást, a számokat rutinszerűen írogató adminisztrátort.

Ha megkérdezik tőle: Te miért vagy x. vagy y.? A válasz: valamiből meg kell élni. Mert ezt tanultam középiskolában. Mert ez a munka adódott a közelemben. Stb. Örömről, tehetségről, világmegváltásról egy szó sem esik. És sokan így élnek le akár évtizedeket is!

Mi lenne, ha jó, sőt, kiváló lenne a munkájában? Mi lenne, ha élvezettel végezné el? És mi lenne, ha olyat dolgozna, ami a világ hasznára is válik?

Vannak kiemelkedő tehetségek. A szerencsésebbeknél már fiatalkorban megmutatkozik a tehetség, és akkor ezt kibontakoztathatják. De tévedés, hogy az adottság az csak úgy jön, és aztán nem kell érte semmit tenni. Még a legtehetségesebbeknél is szükség van szorgalomra, kitartásra.

Sajnos sok olyan gyerek van, akiknél felismerték, hogy tehetségesek valamiben, és ráállítják őket egy adott pályára De mi történik, ha egy idő után már nem akarja ezt csinálni? Ha már nem érdekli, nem motiválja az, amit gyerekként, kamaszként szívesen csinált? Ha váltanának, akkor jön az össznépi kétségbeesés. Ezt nem teheted! Mennyi időt, energiát, pénzt öltünk bele!

A másik, ha valakinek megvan valamihez a tehetsége, mégsem tud vele a világ javára válni. Nem mindegy, hogy a fürdőszobában énekel áriákat, vagy egy színpadon. Van tehetséges festő, aki a saját szobája falát borítja el festményeivel, és van, aki kifesti egy gyerekkórház falát, hogy gyógyuljanak a kis betegek.

Van, akinek szuper hobbija van, amiben ki tud teljesedni. Ötször körbefutja a Margitszigetet, gyönyörű kardigánokat horgol magának, vagy végigcsinálja az Országos Kéktúrát. De hogyan tud ebből jövedelmet szerezni? Mondjuk keressen szponzort a futáshoz, túrához, esetleg írjon könyvet az eddigi tapasztalatairól, adja el a kardigánokat a Meskán, szervezzen horgoló workshopot, tartson előadást a sportos életmódról, stb.

Sokaknál életük közepe táján jön a nagy felismerés, hogy eddig csinálták azt, amit a szüleik nyomattak, a tisztességes szakmát, amit a külvilág elvárt. „Na de most! Nézzük csak, mit is szeretnék igazán?” És ilyenkor lesz a közgazdászból nemezelő, az orvosból cukrász, a mérnökből szociális munkás. Érdekes módon főként kreatív és segítői szakmák felé váltanak az emberek. Ritkábban hallom, hogy negyvenes nő hirtelen elvégezte a jogi egyetemet, mint azt, hogy mondjuk dúlává képezte át magát.

Vannak, akik elhivatottságot éreznek, hogy másokat szolgáljanak. Hajléktalanokat takarnak be, ételt osztanak a Blahán, drogosok tűcsere-programjában segédkeznek… Szép és jó az önkéntes munka, de ha közben felkopik az illető álla, és nem tudja kifizetni a sárga csekkeket?

Az eddigiekben tehát külön szedtem a munka, a tehetség, a hobbi és a szolgálat témáit. De hogyan lehetne ezeknek az egységét megteremteni? Nem lehetne metszéspontokat találni?

Ha valaki jól csinálja a munkáját, amiért fizetést kap (általában papírja is van róla, bár ez nem minden esetben van így), akkor beszélhetünk szakmáról. Ha pedig a társadalom számára szükséges feladatot végez, akkor az a hivatás. Ha a tehetséges illető szereti is csinálni, amit csinál, hívjuk passziónak. Ha olyat csinál, amihez kedve van, de az emberiséget is szolgálja, az a küldetés. Ha pedig meg is fizetik a világ szolgálatáért, akkor újra visszakerültünk a hivatáshoz.

Nekem mindig is az volt a szlogenem, hogy az ember csinálja azt, amit szeret, amiben jó, és amihez a világot szolgálja. Ha pedig pénzt is kap érte, az a legnagyobb királyság. Tehát a szakma, a hivatás, a küldetés és a passzió közös metszéspontja az Ikigai. Azaz: amiért érdemes reggel felkelni.

Tipp: Nézz magadba: Szereted a munkádat? Örömet okoz? Kihívást jelent? Hozzáteszel valamit a világhoz a munkád által? Sikeres vagy benne? Meg tudsz belőle élni? Ha bármelyik kérdésre is „nem” a válasz, akkor itt az ideje a váltásnak!

(Írásomat Ballagó Petra ihlette - köszönöm!)

Stoppolás

No, nem a zokni-stoppolásról fogok írni, hiszen az a „Háztartás” rovathoz tartozna, hanem az autóstoppolásról. Amit bizony még ilyen vén, 43 és fél éves fejjel is szoktam néha gyakorolni.

„Ott állt a lány, az út jobb oldalán,

Egy sárga rózsa hervadt homlokán,

A szürke úton, csak állt várakozón,

Földvár felé, félúton…”

Így hangzik a legismertebb stoppolásról szóló dal. Nos, Földvárnál épp soha nem stoppoltam, de az ország-világ több szegletében igen. Volt pár emlékezetes, hármat fogok elmesélni nektek:

- 2006. Piliscsabán lekéstük a busz-csatlakozást, kettő vagy három gyerekkel, télvíz idején. A következő több mint két óra múlva volt várható a menetrend szerint. Mit csinál ilyenkor egy anya? Ha van pénze, hív egy taxit, nekem persze nem volt, Csabáról Máriahalomra taxival, az egy vagyon. Ha nincs, de félős, leül a buszmegállóba és kollektíven fagyoskodnak (és éhesek lesznek, és pisilniük kell, stb.). Na de én! Szépen elkezdtem stoppolni, próba szerencse. Nemsokára fel is vett minket egy autó, Tinnyéig. Elsétáltunk az elágazásig, ahonnan egy másik kocsi elvitt minket Únyig. Ott szintén az elágazásig kellett elgyalogolnunk, amikor a harmadik autó is megállt, és házhoz vitt minket. Sokkal hamarabb értünk haza, mintha megvártuk volna a buszt.

- 2012. Volt férjemmel a Tűzkövesbörc tanyán vendégeskedtünk (amúgy azóta már ott is lakik), és onnan akartunk a Balatonhoz eljutni. Ehhez tudni kell, hogy a tanya a Bakonyban van, Herend és Hárskút között. A gazda elvitt minket Szentgálig, de onnan már magunknak kellett boldogulnunk. Egy totál kihalt kis úton álltunk, eléggé reményt vesztve. Ám egyszer csak jött egy autó. Kiraktam a kezemet – és azonnal megállt! A bácsi el is vitt minket Nagyvázsonyig, ahol így legalább megnéztük a Kinizsi-várat és a pálos kolostorromot. Onnan egy anya-lánya páros Zánkáig fuvarozott minket, ahonnan végül is némi viszontagság árán, főként gyalog eljutottunk Tihanyba.

Gondoltuk, de jó lesz másnap onnan tovább menni, a 70-es főúton rengeteg a kocsi, valamelyik csak felvesz. Na ja, valószínűleg mindegyik ezt gondolta, ezért egyik sem állt meg. Csak kb. egy óra múlva egy horvát vagy szerb pár, akivel szépen angolul csevegtünk egészen Badacsonyig. Lellén viszont (hajóval keltünk át a Balatonon) kereken másfél órán keresztül álltunk a forgalmas 67-es főúton, mire egy ott lakó megsajnált minket. A srác az ablakból nézte a sikertelen próbálkozás-sorozatunkat, így felajánlotta, hogy majd ő elvisz minket.

Amúgy volt férj mesélte, hogy amikor katona volt Baján, rendszeresen stoppal járt haza Budapestre, mert nem volt pénze. Előfordult, hogy senki sem vette fel (pedig a kiskatonákat szokás volt anno), ezért az út mellett kellett aludnia a szántóföldön.

Nos, a harmadik stoppolás se gyerekhez, se exhez nem köthető, hanem az új férjemhez. Viszont ez a legjobb szerintem. 2016. Ekkor már merészebbek voltunk, és nem hazai terepen, hanem külföldön próbálkoztunk. Méghozzá Madeirán. Tudni kell, hogy Zoli nagyon jól tájékozódik a természetben, közel állnak hozzá az állatok és növények, de kevésbé boldogul az emberek világában. Ő nem igazán bízott abban, hogy sikeres lesz a tervünk. Ugyanis nem foglaltunk előre szállásokat, és csak sacc per kábé terveztük meg, hogyan akarjuk kb. 9 nap alatt megkerülni a sziget. A repülő elvitt minket a fővárosba, onnan már a mi kezünkben volt az irányítás.

Bíztunk a helyi buszközlekedésben, ami nem annyira borzalmas (kivéve a nem túl pontos menetrendet, és az életveszélyesen vezető sofőröket). Csakhogy sikerült pont hamvazó szerdán útra kelnünk (miután előtte megnéztük Funchalban a majdnem riói szintű karnevált). Amikor is déltájban közölték az egyik városban, hogy munkaszüneti nap van, így ma már nem megy több busz sehová! Ekkor kényszerültünk rá először, hogy stoppoljunk. Egy srác csak egy várossal odébb tudott vinni minket. Épphogy kikászálódtunk a kocsijából, mikor Zoli autó hangját hallotta meg a hátunk mögül. Nem is nézett hátra, csak kirakta az ujját, majd azonnal lefékezett mellettünk egy kicsi kocsi. Benne Paolo. 

És 10 köbméternyi csomagja. Zoli be az anyósülésre, ölébe a hátizsákja, én pedig hátra, a pakkok tetejére. Végig beszélgettük, de főleg röhögtük az utat. Amikor megérkeztünk a nyugati partra, Ponta do Pargo-ba, sofőrünk átment idegenvezetőbe, körbevitt minket a falujában, megmutatta a nevezetességeket, és még egy narancslére is meghívott minket. (Az istenért sem engedte kifizetni, mondván: ő van itthon, megvendégel minket.) De amikor közöltük vele, hogy nemcsak nem iszunk alkoholt, és nem nézünk tévét, de innen is stoppal szándékozunk továbbállni, akkor totál hülyének nézett minket. 

12 perccel azután, hogy reménytelenül legyintett ránk, már fel is vett minket egy szörfös srác, aki a szomszédos településre igyekezett (mi onnét a 3. városba). Aztán rájött hogy inkább elvisz minket végig, ott jobbak a hullámok. Ezen az úton még kétszer mentünk stoppal: egyszer a Paul da Serra fennsíkról lefelé svédekkel, másodszor Sao Vicentétől Machicoig németekkel.

Legutóbb a Kék-túránkon stoppoltunk. Szakadni kezdett az eső, Szigligeten félbe kellett hagyni a túrát, ezért egy autót leintve jutottunk el Tapolcára, a vasútállomásra.

A végére néhány szabály. Egyedül nem túlzottan ajánlatos nekikezdeni. Menjünk a párunkkal vagy barátunkkal. Túl sokan sem annyira jó, mert akkor nem férünk be. Ezt rögtön megcáfolom, mert 1991-ben Siófokról Sóstóra hatan ültünk be egy sima személyautóba, egymás ölében persze. Héttagú családunkat két részletben vette fel Balatonedericsen két autó, és vitte el Lesencére. Autópályán tilos a stoppolás, meg hülyeség is, 120-szal száguldva úgysem fognak megállni. Vannak, akik egy táblát tartanak a kezükben, így rögtön látszik az úti cél. Mi csak a feltartott hüvelykujjunkkal szoktunk jelezni.

Mondják, veszélyes a stoppolás, mert mi van, ha a sofőr: Egy rabló. Egy pszichopata. Kést szegez a torkomnak, és elveszi a pénzem. Megerőszakol. Leüt, majd kidob valahol az út szélén, a semmi közepén. Az ember tényleg elég kiszolgáltatott egy ilyen helyzetben. De a sofőr vajon nem? Honnan tudhatná, hogy én nem akarom-e kifosztani? Hogy mikor megáll nekem, nem ugrik elő az árokból három markos haverom, aki lecsapja őt? Kell hozzá tehát egy nagyfokú bizalom, mindkét fél részéről.

És nagyon nem árt a jó kommunikáció. Ezért is raktam ezt a cikket a „Közösség” rovatba. Stoppolás közben lehet ismerkedni, beszélgetni, kapcsolati hálót szövögetni.

Tipp: Stopra fel! Csak lazára tervezd meg az idei nyaralásotokat, és használd minél gyakran a feltartott hüvelykujjadat!
(A képek a már említett balatoni és madeirai utazásokon készültek.)

Szex a filmeken és a valóságban

Ki ne tudna felidézni pár híres filmes szex-jelenetet? Kim Basinger és Mickey Rourke, Demi Moore és Michael Douglas vagy Sharon Stone – és szintén a Misi… (De jó neki, micsoda partnernők!) De nem is a színészek és a színésznők most a lényegesek, hanem az, miket csináltak, illetve nem csináltak.

Lássunk csak egy tipikus filmes szex-jelenetet:

Az ágyon selyempaplan, a kádban rózsaszirmok. A sejtelmes fényeket gyertyák, vagy az ablakon bevilágító Hold biztosítja. A háttérben lágy zene szól.

A vetkőztetés simán és gyorsan lezajlik. A fehérnemű mindig dögös, csipkés, szexis. A nő mindenütt csupasz. Mindegyikük teste makulátlan.

A férfiak farka egyből feláll, a nők egyből csurom nedvesek. A behatolás zökkenőmentes, minden olajozottan megy.

Gyakori jelenet a falhoz lökés, közben a ruhadarabok letépése és szanaszét dobálása, majd az állva szexelés.

Mindketten nagy átéléssel vannak benne a jelenetben. A nők feje hátravetve, szemük lehunyva, testüket erotikusan dobálják. A hölgyek sminkje és frizurája tökéletes, és az is marad mindvégig.

Kéjes nyögések, átszellemült arc. Mindig egyszerre jutnak el a csúcsra.

A valós szeretkezés nagyon nem olyan, mint a normál filmek szex-jeleneteiben! Nézzünk csak egy csokorra való különbséget.

Amit a filmekben soha nem látunk szex közben:

- Nincs hosszú percig tartó vacakolás a vetkőztetés közben (például szűk farmernadrág leoperálása)

- A férfi sosem bénázik a melltartó kikapcsolása közben

- A nőn sosincs mama-bugyi

- Nem marad a férfin a zokni

- Senkin sincs egyetlen kóbor szőrszál sem

- Sehol egy kis zsírpárna, hájhurka, narancsbőr, stria

- Egyiknek sem kerül hajszál vagy szőrszál a szájába, amit aztán alig tud a nyelvéről leszedni

- Soha nem akad bele a másikba a fülbevaló, nyaklánc, karkötő

- Nem kenődik el a szemfesték, nem kócolódik össze a haj

- Egyik sem köhög, tüsszent, csuklik, pláne nem pukizik

- Egyiküknek sem kell hirtelen kifújnia az orrát

- Soha nem kerül senkire egyetlen csepp testnedv sem

- Soha nem törölnek le egymásról/magukról semmit zsepivel vagy törülközővel

- Akár ismerik egymást korábbról, akár hirtelen felindulásból elkövetett egyéjszakás kaland, soha nem beszélnek szex előtt a fogamzásgátlásról (mondjuk közben sem)

- Egyik férfi sem húz fel óvszert

- A nő soha nem menstruál épp

- A férfin egyetlen izzadtságcsepp sincs

- A legbonyolultabb póznál sem görcsöl be a lábuk

- A kemény talajon vagy kádban nem fájdul meg a térdük

- Sosincs olyan, hogy a férfi véletlenül csütörtököt mond

- Soha nem sül el a férfi fél pillanat múlva

- Sehol egy orgazmustól eltorzult ábrázat

- Soha nem szólal meg a nagyjelenet közben a telefon vagy az ébresztőóra, nem csenget a szomszéd, nem ugat a kertben a kutya…

- Senki nem csúszik el a zuhanyzóban, senkinek a kezéből nem esik ki a szappan

A filmekben a megismerkedéskor sokszor magázódnak a szereplők, megtörténik az ágyjelenet, és reggelre tegeződnek. Eleve nem értettem ezt, hiszen ezek amerikai filmek, az angol nyelvben pedig nincs külön magázódás és tegeződés. És szerintem egy átlag magyar pár ha megismerkedik a egymással, akkor általában már az ágybebújás előtt is tegeződnek.

Nézzük akkor a szex utáni reggelt. A selyempaplan mesterien redőződik, az ablakon beszűrődnek a napsugarak (véletlenül sincs köd vagy felhőszakadás). A nő sminkje továbbra is tökéletes, frizurája lágy loknikba rendezve. Mi sem természetesebb, mi is így szoktuk kinézni egy átszeretkezett éjszaka után, ugye, nőtársaim? Egyikük sem rohan ki pisilni a vécére, nem ébreszti őket az ajtón dörömbölve a gyerek, nem kell munkába rohanniuk. Csakúgy, mint az éjszaka, a reggel is tökéletes.

Amit én nagyon hiányolok a filmes szex-jelenetekből, az a humor. Mindenki túl komolyan éli át a szituációt. Alig látunk mosolyokat, a közös röhögés végképp hiánycikk. (Kivéve, ha komédiáról van szó, de én most nem erről írok. A fentiekben felsorolt bénázások kifejezetten kedvelt elemei a viccekre épülő filmeknek.) A szenvedély pedig nagyon mesterkélt.

Hogy miért is rossz ez az egész? Már miért lenne rossz, látunk néhány szép női mellet és feneket, kidolgozott izmú férfitestet, és felizgulhatunk a szeretkezések látványától. Viszont azt fogjuk hinni, hogy a valós életben is úgy kell mindennek történnie, mint a filmeken. Tökéletesen. Különösen a fiataloknál káros ez, akik ezekből a filmekből igyekeznek ellesni, mi is az a szex, és aztán meglepődnek, hogy a valóságban nem megy minden úgy, mint a karikacsapás.

Tipp: Ugye te sem hiszed, hogy a szex úgy zajlik a valóságban, mint a filmekben? Ne támassz se magaddal, se a partnereddel szemben irreális elvárásokat. Egyszerűen csak élvezzétek az együttlétet az esetleges bénázásokkal és röhögésekkel együtt.