2017. október 31., kedd

Férfiak - nőies szakmákban

Korábban már írtam a női szakma kontra férfi szakma témáról, akkor főleg arra kihegyezve a dolgot, hogy miért is ne választhatna egy nő férfiasnak tartott szakmát. Hadd lehessen nőnemű pilóta, traktoros, vagy kohász, ha az a szíve vágya (bár el nem tudom képzelni, hogyan vonzódhat nemcsak nő, egyáltalán ember ehhez a hivatáshoz, de hát színes a világ).
Most viszont arra fókuszálom írásomat, hogy mit keresnek, és hogyan állják meg a helyüket férfiak bizonyos, tipikusan nőinek vélt foglalkozásokban. Rákerestem a neten, és találtam is különféle felmérések alapján készült listákat a legnőiesebb szakmákról. Ilyeneket: ápoló(nő), szülész(nő), tanító(nő), óvó(nő), steward(ess), fodrász, kozmetikus…
Az „ápoló” szót így ritkán is használjuk, automatikusan biggyesztjük utána a „nő” utótagot. Sőt, inkább úgy hívjuk őket: „nővérke”. Valahogy belénk égett, hogy gondoskodni, beteget ápolni a nők tudnak jobban? Na igen, régen az apácák dolga volt ez. Meglehet, hogy az ápolóNŐk talán empatikusabbak, babusgatóbbak, de az ápolásnál nem árt néha az erő és a határozottság is. Én egyébként ismerek férfi ápolót.
SzülészNŐ… Nos, igen, itt valahogy érthető a nemi megkülönböztetés. Micsoda intim helyzet, a női test teljes kitárulkozása. Az ősidőkben is a bába(asszony) dolga volt a szülés kísérése. De ahhoz mit szóltok, hogy a dúla (doula) szó asszonytársi segítőt jelent, és én mégis ismerek férfi dúlát? (Ő amúgy Haás György, a nagyvárosi serpa, a „Sétálj velem” atyja. Ez itt a reklám helye.) A férfi dúlának a kispapák segítésében lehet nagy szerepe.
Érdekes, hogy az alsós gyerekkel foglalkozó pedagógust manapság automatikusan tanító NÉNIinek hívjuk, a tankönyvek és mesekönyvek is ráerősítenek erre a sztereotípiára, pedig száz éve, Móra idejében (lásd. Kis bice-bóca) még a tanító úr volt a jellemző. Vajon mikor és miért nőiesedett el ez a szakma?
Sajnos úgy érzem, ezzel a folyamattal párhuzamosan az addig megbecsült hivatásnak a társadalmi elismertsége is a mélybe zuhant. Hímnemű tanítóval, ha jól emlékszem, életem során eggyel sem találkoztam. Sajnálatos, hogy a gyerekek középiskolában és felső tagozatban alig, alsóban pedig gyakorlatilag nem találkoznak férfi pedagógussal.
Hogy tovább fokozzam, kisgyermekkorban sem. Hiszen a 3-6 éves korosztállyal az óvóNŐ foglalkozik. Az óvó-bácsi ritka, mint a fehér holló. Idáig egyetlen eggyel hozott össze a sors. Na meg ugye ott van a filmből Schwarzenegger is… 
Pedig nagyon fontos lenne a hímnemű nevelő jelenléte is a gyerekek életében. Ha már az apa valahol a misztikus dolgozóban van egész nap, vagy a válás után lelépett a messzeségbe, a nagypapa pedig mesemondás és közös barkácsolás helyett 65 éves koráig melózik, vagy nyugdíjasként wellnessezik, esetleg a stressznek és az egészségtelen életmódnak köszönhetően (a statisztikákat erősítve) elhalálozott.
A légiutas-kísérők másik neve micsoda is? StewardESS. Vagy lehetne tán steward? Jómagam nagyon kevésszer repültem, de a magyar járatok segítői között egyetlen férfit se láttam. A portugál járaton viszont a létszám fele férfi volt. Úgy látszik, Magyarország ebben még nem olyan jól teljesít.
A mesterfodrászok nagy része férfi, Hajas László és Zsidró Tamás neve biztosan beugrik nektek, de egy áltagos fodrász-szalonban túlnyomó többségben vannak a nők; mint ahogyan a mesterszakácsoknál is így van ez, a legismertebb séfek férfiak, pedig otthon főleg a nők főznek. Talán belőlük többet látunk, mint mondjuk óvó-bácsiból, de még ma is az a gyakoribb, ha a nők haját nők, a férfiakét pedig férfiak vágják. Egy gyors hajvágásomnál már én is kerültem hímnemű fodrász kezei közé, aki nálam jelesre vizsgázott. Kitűnőre pedig kedvenc férfi hajszobrászunk, no nem Gedeon bácsi, hanem Majid Majedi (Headonist Salon), ugyanis ő festette be anno Virág lányom haját olyan szuper kék-zöld-lila színűre. (Ez itt ismét a reklám helye.)
Kozmetikushoz többnyire nők járnak (bár erősödő a tendencia a férfiak részéről is), és ők, a nők bizonyára jobban szeretik, ha az arcukhoz, gyantázás esetén más, sokszor intim testrészükhöz nő ér, és nem férfi. (Ennek kicsit ellentmond, hogy nőgyógyászból viszont a férfiak vannak többségében, pedig nekik, akárcsak a szülésznőknek, még sokkal intimebben mutatjuk meg a testünket.) Akárhogy is pörgetem az emlékeimet, bennük nulla darab férfi kozmetikus található.
Az angoloknál is fellelhetőek a nyelvben a nemi különbségek, pl. saleswoman-salesman, actor-actress, airwoman-airman, waiter-waitress, de sikerült megoldaniuk az egyenlőséget: policeman helyett police officer, sales… helyett shop assistant, air… helyett egyszerűen pilot. De hogyan lehetne magyarul a nőies szakmákból semlegest csinálni? Ápoló, tanító, ez még oké, de szülész… (erről inkább szülész-nőgyógyász orvosra asszociálunk), vagy óvó-bácsi… hm... inkább maradjunk a hivatalos „óvodapedagógus” elnevezésnél. Talán az, hogy ezeket a szakmákat is nemtől semlegesen hirdetik meg, jelzi, hogy előbb vagy utóbb több férfival találkozunk majd az iskolai katedrán, a repülőgépek fedélzetén vagy egy kozmetikai szalonban.

Tipp: Te találkoztál már a fenti szakmákban férfiakkal? Férfi tanítja a gyereked, ő ápolja a dédimamád, vagy ő vágta le a hajadat? Mázlista!

2017. október 30., hétfő

Otthonszülés

Az „Anyaság” rovatba eddig a szülés két aspektusáról írtam, a császármetszésről, illetve a természetes szülésről. Arról vannak tapasztalataim, hogy a „természetes” szót ahány ember, annyiféleképpen értelmezi, a spektrum az erdőlakó remetétől a vegán életmódon át a vegyszermentességen keresztül egészen a hordozás - igény szerinti szoptatás - együtt alvás szentháromságáig terjed.
Ehhez hasonlóan a természetesség a szülésben is különböző dolgokat jelenthet. Van, akinek elég annyi, hogy nem egy műtőnek látszó szülőszobán hozza világra gyermekét. Másoknak az a fontos, hogy nem történik semmiféle orvosi beavatkozás a szülés során (pl. gátmetszés, oxitocin, tágítás, burokrepesztés, hasba könyökölés, stb.). Sokaknak a szülés utáni ellátásban is kell a természetesség. Ilyen az, hogy ne vegyék el tőle a babáját méricskélni, lehetősége legyen az azonnali mellre helyezésre, ne szedjék le róla magzatmázat, és ne tömjék meg már az első napon cukros teával, mondván, nem lövellt be a tej és a kicsi „éhezik”. A „legelvadultabb ősanyák” pedig arra a merészségre vetemednek, hogy otthon hozzák világra gyermeküket.
Az ellenzők felelőtlenséget kiáltanak, pedig bizonyítható tény, hogy például a sürgősségi császármetszések magas arányának egyik oka a vajúdás közben elszenvedett művi beavatkozásoknak köszönhető. Nagyon sok otthon szült anyát ismerek, és mindegyiket abszolút tudatosnak és felelősségteljesnek vélem. Ezek az anyák (épp azért talán, mert fel akarják vértezni magukat a nagyszülők, a rokonok, a szomszédok, az orvos, vagy a védőnő esetleges ellenvéleménye, akár támadása ellen), sokszor rendkívüli alapossággal járnak utána mindennek, ami a vajúdással, szüléssel, és születés utáni időszakkal kapcsolatos.
A háborgók azt mondják, nem a kőkorszakban élünk, a modern világban a szülés természetesen (Ugye, micsoda ellentmondás? Nevezzük inkább általánosnak…) kórházba való. Az otthonszülés anyjának egyik legismertebb kijelentése, hogy mindenki ott szüljön, ahol biztonságban érzi magát. Akinek az ad biztonságot, hogy orvosok és műszerek vannak körülötte, annak irány a kórház. Akinek viszont az otthonának a közege, a családtagjainak a jelenléte, az bátran válassza az otthonszülést.
Én három kórházi (oxitocinnal beindított, császármetszés és normális lefolyású) szülés után döntöttem úgy, hogy a negyediket (és az ötödiket) már csakis otthon. Nem valami ellenében cselekedtem, nem a korábbi rossz tapasztalatok miatt, inkább a legmagasabb fokú természetességet szem előtt tartva.
Orvos nem jött hozzám, viszont bába, bábatanonc és dúla igen. A környezet a megszokott volt, nem kellett egy természetes élettani folyamat miatt ebből kizökkenni. Nyugalom volt és csend, mivel először a nagymami vigyázott a kertben a nagyobb gyerekeimre, másodjára meg aludtak végig. Ekkor anyukám már dúla-szerepet is kapott, ő készítette a forró, muskotályzsályás borogatást a hasamra. Gátvédelemmel szültem, a rugalmasságot orbáncfűolajas masszázs segítette elő. És amikor megszületett a baba, a testvérei szinte azonnal megpuszilgathatták őt.
Természetesen magam választhattam meg azt a testhelyzetet, amiben vajúdni akartam. Eleinte sétáltam ide-oda, aztán beültem a fürdőkádba, majd kihasználva a gravitációt guggoltam, illetve támogatott ülésben voltam. A bába pedig alkalmazkodott hozzám. Nem vezette a szülést, csak kísérte. Kivárta, hogyan zajlanak maguktól a folyamatok, nem akarta őket felgyorsítani vagy bármi módon beavatkozni az események természetes rendjébe. A központban én voltam és a baba.
Miután megszületett, rögtön odaadták nekem, hagyták, hogy beivódjon a magzatmáz, fogalmam sem volt, hány centi és hány gramm, megölelgethettem, hagyták, hogy egyből megtalálja a mellemet, sokat vártak, mire elvágták a köldökzsinórt. Nem történt egy hirtelen elszakadás, miután elhagyta az anyaméhet, hanem szép lassan, fokozatosan szokhatott hozzá a külvilághoz.
Azokban az időkben az otthonszülés illegális volt, manapság már törvényes keretek között választható. Sokak szerint azonban ez nem feltétlenül szolgált előnyére a dolognak. Akkoriban ikrekkel várandósok, farosok, 4000 g feletti súlyú babát várók, 40 feletti először szülők, a kiírt időpontot egy hétnél tovább túllépők, előzetes császárosok, vagy a legközelebbi kórházból 20 percnél távolabb lakók is választhatták ezt a lehetőséget. Döbbentem olvastam, hogy a vízöblítéses vécé hiánya is kizáró ok, ezek szerint a komposzt vécénkkel már nem is szülhetnék otthon. De kiesnék a körből az előzetes császár miatt is, pedig érdekes módon utána még háromszor szültem természetes módon (ebből kétszer otthon). Ráadásul míg korábban elég volt egy tetszőlegesen vállalt összeggel támogatni az alapítványt, most kőkemény pénzeket kell fizetni azért, ha így dönt az ember.
Ezért az javaslom mindenkinek, aki otthonszülésen töri a fejét, hogy járja körül alaposan a témát. Olvassa el a mellette-ellene érveket. Beszéljen otthon szülőkkel, olyanokkal is, akik pozitív tapasztalatokat szereztek, de olyanokkal is, akik negatívakat. Menjen el a felkészítő tanfolyamra, ismerkedjen meg a bábákkal. És az esze mellett hallgasson a szívére is!

Tipp: Ha várandós vagy, ismerkedjél meg otthon szült anyukákkal, hallgasd meg élménybeszámolóikat! Járj utána mindennek, mielőtt otthon szülnél. De ha ez a nagy vágyad, vágj bele bátran! 

2017. október 19., csütörtök

Me too

Huh, de nehéz is írni erről a témáról... Szexuális zaklatás, bántalmazás… Nagyon felkavaró, nagyon megosztó. Igazából másról akartam ma írni, de folyton ez jön velem szembe. Sokat gondolkoztam rajta, hogy ismerőseimhez hasonlóan „coming out”-oljak-e én is, aztán ezt az átmenetit választom, hogy a fb-ra nem rakom ki, ide viszont írok róla.
Mert persze nekem is: ME TOO!
Két konkrét esetre emlékszem vissza. Az egyiknél igazából nem történt „semmi”, de ha a család nem lép közbe, történhetett volna. A házunk előtt egy férfi megkérdezte tőlem, hogy hol tudna itt pisilni. Felkísértem az első és második emelet közötti lépcsőfordulóba, igazából arra már nem emlékszem, hogy el is kezdett-e pisilni az illető, mert anyukám vagy nagymamám kiabált utánam, és akkor gyorsan hazafutottam. Ma is kérdés, vajon ha nem kiabálnak, mi történt volna.
A másiknál már huszonéves lány voltam. Az utcán mellém gördült egy autó, és a sofőr megkérdezte tőlem, merre van az X.Y. utca. Én elkezdtem magyarázni, de gyanús volt nekem, hogy a fickó olyan furán vigyorog. A tekintetem lejjebb esett, és megláttam, hogy épp a farkát veri. (Bocs a szóhasználatért, de mivel a téma durva, én is így fogok róla írni.)
Gyerekkoromból még egy olyan emlékem van, hogy egyik osztálytársam egy mutogatós bácsi áldozata lett. Ez eléggé nagy port vert fel a suliban, rendőrségi ügy lett belőle, de arra nem emlékszem, milyen eredménnyel zárult. Arra viszont igen, hogy a lánynak nagy megrázkódtatás volt, hogy folyton erről kérdezgették őt.
Azon gondolkozom, vajon van-e olyan nő a világon, akit a szexuális zaklatásnak soha semmilyen formája nem ért. Gyanítom, hogy nincs. Mert minimum egy beszólás a munkások mellett elhaladva vagy egy hozzánk dörgölődző férfi a négyes-hatoson, ennyit tuti fel tud mindenki mutatni. Ezt, persze sajnálatos módon, szinte természetesnek is vesszük. Ha a nagybácsi megpaskolja az unokahúga popsiját vagy a főnök beszól a titkárnőnek, ezek amolyan társadalmilag nagyjából elfogadott dolgok. (De miért??? Mi lenne, ha a titkárnő közölné egy szép napon a főnökkel, hogy szívesen dugna vele. El tudjátok egyáltalán képzelni ezt a helyzetet?)
Nekem is nehéz eldönteni, hogy hol a határ, mert sokszor úgy érzem, hogy néha a nők is túllihegik ezt. Például a beszólogatást. Számomra például a „De jó segged van!” nem feltétlenül jelent szexuális zaklatást, sokkal inkább dicséretet. A „De megbasználak!” már más kategóriába esik.
Egyik barátnőm egy érdekes piramist tett közzé. Az alján az enyhébb esetek, a csúcsán a legdurvábbak. És mivel piramis, látszik, hogy míg az igen súlyos szexuális bűncselekményekből jóval kevesebb van, addig az enyhébbekből nagyon sok.
Le is írok ide nektek közülük párat:
- Áldozattá tétel: nem kívánt szexuális érintés, nemi erőszakról szóló viccek, fotó készítése a másik beleegyezése nélkül, szexista hozzáállás, áldozathibáztatás…
- Lealacsonyítás: utcai beszólás, péniszfotók küldése, fogdosás…
- Autonómia megvonása: szexuális nyomásgyakorlás, biztonsági szó figyelmen kívül hagyása (BDSM-nél), markolászás, kiskorú megrontása…
- Konkrét erőszak: nemi erőszak, vérfertőzés…
És mi felnőtt nők még csak-csak tudjuk ezt kezelni, na de egy gyerek! Én a gyerekekkel szembeni legenyhébb szexuális abúzust is mélyen elítélem. Hiszen mi már jobban ki tudunk állni magunkért, könnyebben érvényesítjük érdekeinket, de egy kicsi…
És most konkrétan a „Me too” kampányról… Ugye ennek a lényege, hogy minden nő, akit valaha bármi módon zaklattak vagy bántalmaztak szexuálisan, kiírja az oldalára, hogy „Me too”, azaz, hogy vele is megtörtént a dolog. Bizony, sok ismerősöm kirakta ezt az oldalára, sőt volt olyan, aki megrázóan durva történetben le is írta, hogyan molesztálták, majd megerőszakolták, és ami a legdöbbenetesebb: végül őt nevezték kurvának.
Mire jó ez a mozgalom? Három dologban segít szerintem. Egyrészt az áldozatok kiírják magukból a megaláztatást, ezzel talán kicsit csökken bennük a fájdalom. A megbocsájtás segít a traumák feldolgozásában. Rögtön leszögezem, hogy a megbocsájtás semmiképp sem jelent felmentést, ezzel nem fogják az eseményeket meg nem történtté tenni. „A megbocsájtás nem az elkövetőnek jó, hanem az áldozatnak.”
Más szempontból pedig talán felnyitja a társadalom eddig zárt, vagy félig csukott szemét, és ráébreszti az embereket arra, hogy ezek az abúzusok mennyire gyakoriak. Valóban, nem elszigetelt jelenségről van szó, hanem mindennapos történésekről. Rengeteg nő (sőt, férfiak is!) él megaláztatásban, bántalmazó kapcsolatban, van kitéve zaklatásnak, vagy akár konkrét erőszaknak.
A harmadik a kollektív tudat. Az emberek (de tapasztalataim szerint különösen a nők) között láthatatlan kapcsok vannak. A kampányon keresztül ennek a láthatatlan energiamezőnek a segítségével talán segíteni, gyógyítani tudjuk nőtársainkat.
Ám mivel ez egy megosztó téma, egyből megjelentek az ellenzők, a kétkedők is. Például arról, hogy miért csak a nőket tekintjük áldozatnak. Hiszen vannak esetek (nem is kevés!), mikor a nők élnek a szexuális erőszak különböző eszközeivel. Zsarolnak (Akkor lesz szex, ha…), hazudnak a fogamzásgátlásról (Bevettem a tablettát! – aztán 9 hónap múlva kopogtat a gólya), sőt, akár meg is erőszakolhatnak férfiakat. Ráadásul kisfiúk, fiatal srácok válnak igen gyakran pedofil férfiak áldozatává.
Három olyan dolog van, ami miatt viszont szerintem nem túl jó ez a kampány. Az első, hogy aki elszenvedte a zaklatásokat, az könnyen beleragadhat a szenvedésbe Sokan büszkeségből írják ki a falukra a „me too”-t, de akinek alacsony az önértékelése, az inkább megszégyenülést élhet át általa. Az „áldozat” címkét magunkon viselni számomra körülbelül olyan, mint hogy „alkoholista vagyok” vagy „SNI-s a gyerekem”. Aki elfogadja a dobozra ragasztott címkét, az sosem fog tudni kikecmeregni a dobozból…
A második, hogy erősíti az ellentétet a férfiak és nők között. Nekem elegem van abból, hogy az ultra-feministák folyamatosan szítják ezt a feszültséget. A férfiak ilyenek, a férfiak olyanok. Én úgy általában szeretem a férfiakat, és nem akarom, hogy ebből újabb háború legyen, szeretnék velük békében élni.
A harmadik pedig a már fentebb említett kollektív tudat. A női kollektív tudat egy nagy fájdalom-zsák. Benne van a múlt összes sérelme, amit nők ellen valaha is elkövettek. A részeg ember erővel rámászott az asszonyára, a ruszkik végigerőszakolták a falut, a boszorkányvádak, minden! Lehet, hogy én amúgy jól elvagyok az életemmel, de ha ilyen sok nő egyszerre bedob a közös energiamezőbe egy ilyen fájdalmas témát, akkor az lehúzó is lehet számomra.
Én ebben is, mint szinte mindenben az arany középutat képviselem. Egyrészt: hadd szakadjanak fel a sebek, jót tesz az áldozatoknak a megbocsájtás, és a társadalomnak is a szemek felnyitogatása. Az önsajnálatba ragadás és a felerősödött férfi-női ellentét viszont nagyon nem.
(U.i.: Érdekes, amikor a szexuális erőszakról kerestem képeket, akkor nagyon sok fotón megjelent a befogott száj. Hát most a nők szépen kinyitották a szájukat…)
Tipp: Ha veled is megtörtént, és úgy érzed, segítenél vele magadon vagy másokon, írd ki te is az oldaladra: Me too...