Császármetszés

Az egyáltalán nem fejedelmi megoldás

Manapság két divatirányzat él egyidejűleg a kismamák körében. Az egyik a természetes, háborítatlan szülés, otthon vagy baba-mama-barát kórházban, beavatkozások nélkül, kádban vajúdva, apa támogatásával, stb. Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy én is ennek vagyok a híve. Na nem divatból (eleve furcsa nekem, hogy valaki a saját szülésénél divatirányzatokat követ), hanem a természetesség okán.

A másik irányzat pedig a császármetszés, ami mellett sokan egyáltalán nem egészségügyi okok miatt döntenek. Mostanság (különösen a sztárok körében) az lett a trendi, ha egy nő megcsászároztatja magát. Őket aztán nemcsak a smink vagy a ruházat, hanem a szülés terén is sokan követik.

Megpróbálom összeszedni a leggyakoribb érveket az előre programozott császár mellett. Az első és leggyakoribb: félelem a szülési fájdalmaktól.

Na már most, nekem volt egy császármetszésem, és ezúton üzenem mindenkinek, hogy a császár utáni fájdalom ezerszer borzalmasabb, mint a szülés közbeni fájdalom. Egy szülés órákig, vacakabb esetben fél-egy napig tart, addig kell a fájdalommal megbirkóznunk. A császár után viszont napokig eltart a fájdalom! Ez egy hasi műtét! Én konkrétan egy hétig alig bírtam megmozdulni. Első nap a kórteremben lévő mosdóig alig tudtam elvánszorogni, a látogatóimhoz már meg se kíséreltem kijutni. Minden egyes apró mozdulatra belenyilallt a hasamba a fájdalom. Pedig ha ott van az emberrel az újszülött (márpedig én aztán nem voltam hajlandó leadni a csecsemősöknek, magam akartam róla gondoskodni), akkor ott bizony meg kell mozdulni. Babát felemelni, arrébb tenni, szoptatni, pelenkázni... Mind-mind egy-egy kínhalál a testnek. A köhögésről ne is beszéljünk, egy tüsszentés pedig egyenesen horrorisztikus élmény, mintha leszakadna a hasfal. Az másik téma, hogy a szobatársnőmmel folyton röhögtettük egymást, ezért minden nevetésnél ott volt a nyilallás, de ez persze már a saját hülyeségünk.

A másik ok a test szépségének megmaradása, mert hogy a hüvelyi szülésnél az altesti tájék annyira kitágul, hogy akár maradandó is maradhat ez az állapot. És mi lesz akkor a szex élvezetével? (Zárójel: Ma már erre létezik intim lézer, már annak, akinek van erre pénz e és gusztusa.) A császármetszésnek viszont van egy hege. Ami először kegyetlen ronda, szerencsére később elhalványul. A régi műtétekhez képest, amikor függőleges irányban vágták keresztül a hasat, tényleg jobb a helyzet, bár azért meg kell mondani, örökre ott marad. Ráadásul a varrásnál összehúzzák a bőrt, ezért fölötte kibuggyan a hús, tehát ágyő kockás izmok és lapos has.

Szóval, a fentiek fényében el nem tudom képzelni, valaki hogyan választhatja ezt a megoldást önként a természetes szülés helyett.

Epidurális érzéstelenítés esetén (ami az előre tervezett műtéteknél szokásos) legalább kezébe veheti az anya a babát és ott lehet vele az apa is, bár azért ez is nagyon mesterséges megoldás. De még mindig jobb, mint az altatásos (amit legtöbbször sürgősségi császárnál alkalmaznak), ami alatt a mama semmit sem tud magáról, utána is órákba telik, mire magához tér, és akár fél nap is eltelhet, mire a karjai közé kapja az újszülöttet.

Abban is különbséget kell tenni, hogy valaki csak úgy passzióból választja-e a császárt, vagy valamilyen sürgős, előre nem látható oka van. Persze ebben az esetben sokkal inkább elfogadható a döntés, bár az is kérdés, az orvosok mit hoznak fel alapos indoknak. Nálam 5 gyerekből 2-szer rátekeredett a köldökzsinór a baba nyakára. Az elsőnél azonnal császár lett belőle. A másodiknál a bába megoldotta a dolgot.

A kórházak annyira be akarják tartani a protokollt, hogy ennek következménye a császármetszések kimagaslóan nagy aránya. Mivel manapság az is divat lett, hogy szövődmények, maradandó károsodások, pláne halál esetén bepereli a páciens (vagy annak családja) az orvost, ezért ők szereik minél jobban bebiztosítani magukat, és ennek egyik eszköze a császár. Megelőzhető vele a vállelakadás vagy a köldökzsinór-rátekeredés miatti oxigénhiányos állapot.

Szerintem a császármetszésnek nemcsak testi, de lelki hátrányai is vannak. Ilyenkor sem a baba nem éli át a szülés minden fázisát, és az anya sem szül, csak megtörténik vele a dolog. Nem aktív résztvevője ennek a folyamatnak, csupán elszenvedője. Még spirituálisabb szinten: a szülés és születés egy beavatás, amitől a császármetszés megfosztja mindkettejüket.

Nem mondom tehát, hogy esetenként ne lenne a császár indokolt, a baba és/vagy a mama életének megmentése érdekében egyértelmű, hogy inkább ez, mint a halál. De csak ilyenkor. Minden más esetben ott van a Jóisten által nagyon szépen kitalált természetes szülés.

Tipp: Neked (vagy barátnődnek) volt császármetszése? Tapasztaltad-e a fenti hátrányokat? Ha mindkettőt átélted, melyik módon szülnél újra?

Aggódó anyák

A mai szülők többsége túlfélti a gyerekeit, ez bizonyított tény. Elég csak kimenni az utcára és körbenézni. Nézzünk csak egy pár példát!

- Pár fokot hűl a hőmérséklet, már nem tűz a nap, és feltámad egy kis szellő, máris felbukkannak az utcán a sapkás gyerekek. Ősszel-tavasszal, amikor a hőmérséklet kábé annyi, mint bent a házban, sapka. Tíz foknál már sál, kesztyű és bundagatya. De mit fognak akkor hordani, ha mínusz tíz lesz? Mivel nincsenek hozzáedzve, jön a meghűlés. A sapka téli ruhadarab, szerintem, mínuszokba való.

- Apropó, benti hőmérséklet. A lakás túlfűtve, nehogy szegény gyerek megfázzon. Pedig ha ebből a szaunából megy ki az utcára, garantált a megfázás. Sokkal egészségesebb az alacsonyabb hőfok, nappali térben mondjuk 18, fürdőben 20, hálóban bőven elég a 16.

- Gyerek teker a bicajjal, szülő rohan utána, gyerek robog a játékmotorral, szülő kétségbeesetten igyekszik utolérni, ordít, hogy álljon meg, gyerek fut az utcán, a szülő: „Ne fuss, mert el fogsz esni!” Remekül teremt a szavaival, a gyerek elplaccsan, a szülő meg: „Na ugye, megmondtam!” Jobb lenne bízni a gyerekünkben, hadd szaladgáljon, hadd robogjon, oké, biztos, hogy néha elhasal, aztán majd csak eláll egyszer.

- Apropó, elesett gyerek. Szülő odarohan, arcán kétségbeesés, jajong, szórja a gyógypuszikat, stb. Miközben lehet, hogy ha hagyná, a gyerek magától felállna és menne tovább. De ha látja az aggódó szülőt, akkor rájön, hogy hoppá, nekem most bömbölnöm kéne – és meg is teszi. Amikor az én gyerekeim estek el, és nem rohantam oda hozzájuk egyből, láttam sok járókelő arcán, hogy mennyire kegyetlennek tart. Nem lehet, hogy csak az életre neveltem őket?

- A bibikre, főleg a kis karcolásokra egyébként egyáltalán nem kell ragtapasz.

- Manapság a boltok tele vannak a gyerekek biztonságát óvó kütyükkel. Asztal sarkára sarokvédő, gyerek fejére bukósisak, csúszásgátló, stb. Mindentől meg akarják védeni a gyereket, pedig ezzel pont az ellenkezőjét fogják elérni. Egyszer lekerül róluk a sisak, egyszer fognak olyan helyre menni, ahol bizony a sarok éles, akkor mi lesz? Sokkal jobb kicsiben megtapasztalni egy kis koccanást, az elcsúszást, mint később nagyban.

A túlzott aggódás, az eltúlzott féltés számomra nem a szeretet szinonimája. Minden az szülő bizonytalanságát jelzi, azt, hogy nem bízik magában, és ami még rosszabb, nem bízik a saját gyerekében. Vajon milyen felnőtt válik abból a gyerekből, aki nem érzi, hogy a szülei bíznak benne?

- Nemcsak bizalom kellene, hanem elengedés is, persze szép fokozatosan. A totyogósoknál úgy, hogy hagyjuk mászni, jobb esetben fára, de legalább a mászókára, és nem mi rakjuk fel oda kézen fogva, hanem szépen ő küzdi fel magát kapaszkodva. És aztán nem állunk alatta kétségbeesett ábrázattal. Úgy vélem, ahová a gyerek saját erőfeszítéssel képes volt önmaga felmászni, onnan le is fog tudni jönni.

- Elengedés a nagyobbaknál az óvodába, iskolába, táborba, bármilyen közösségbe, ahol a gyerek szülő nélkül lesz. Ha érzi, a szülő mennyire fél, természetes, hogy benne is ez lesz. A tiltás pedig csak ellenállást szül. Van, akinek azt sem engedik meg, hogy másnál aludjon. Pedig milyen jó dolog, ha belepillanthat más családok életébe, eltérő értékrendeket tapasztal, különös szokásokat. Ez nem összezavarja, inkább színesítheti az életét, és persze önállóságra nevel.

- A kamaszoknál pedig engedni bulizni, pasizni, csajozni. Nem a féktelen tivornyákat támogatom, de az egészséges fiú-lány viszonyt és a vidám, zenés, barátkozós együttléteket egyértelműen. Akit sehová sem engednek el, az előbb-utóbb fellázad, és ennek a szülő-gyerek viszony látja kárát.

- Egyáltalán: hagyjuk, hogy egyedül csináljon dolgokat! Már egy 3 éves is kiválóan tud kenyeret kenni, és ha néha bénázva is, de fel tud öltözni. Nem kell helyette kicsomagolni a túrórudit, nem kell nekünk ráadni a kabátot. Hadd bíbelődjön a csomagolással, a cipőfűzővel, akármivel. Ehhez persze sok türelem kell, és persze a már fent említett elengedés.

Akit a szellőtől is óvtak, az az első komolyabb széllökéstől összeomlik. Akit hagytak, hogy hozzáedződjön a szélhez, az a legerősebb viharban is erős tud maradni.

Tipp: Vizsgáld meg a gyermekedhez való viszonyodat! Mennyire vagy aggódó avagy elengedő anya? Ha túlféltő vagy, próbálj rájönni, mi lehet ennek az oka a mélyben! 

Amilyen az élet, olyan a szex?

Azon gondolkoztam ma, hogy vajon az ember szexuális szokásai, beállítódottsága összhangban van-e az alaptermészetével és az általános lelkiállapotával? Azaz, hogy aki az életben alárendelt, az az ágyban is az lesz-e, és az játszik-e szívesen domináns szerepet a szexben, aki egyébként is uralkodó személyiség?

Avagy az is lehet, hogy egészen más a helyzet, és amit az életben nem élünk meg, azt végre kiélhetjük a szexben? Tehát például szende szűznek látszó lányok és tisztes, szerény családanyák az ágyban vadmacskává változnak.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a szexualitás és az alaptermészet párhuzamban van egymással. Azt nem lehet megmásítani, rejtve vagy kevésbé rejtve az élet minden mozzanatában benne van, és különösen igaz ez a szexre. Vannak viszont olyanok is, akik nem merik, vagy nem tudják felvállalni, milyen is a valódi énjük, és ezt csak szex közben élik meg.
Az egyértelmű, hogy partnerfüggő, mi jön elő az emberből. Lehet, hogy bizonyos szexuális szerepre való irányultság mélyen benne rejtezik az emberben, de ha soha nem talál olyan partnerre, akkor az egész életében rejtve marad, és sohasem kerül felszínre.

Az nagyon fontos, hogy ezeket a szerepeket csak akkor éljük ki a szexben, ha azok tényleg ösztönösen belőlünk fakadnak. Külső nyomásra sosem! Más az, ha egy partner ösztönző hatással bír, és előhoz belőlünk bizonyos dolgokat, és megint más, ha erőltet, avagy erőszakoskodik, hogy ezt vagy azt tegyük meg, miközben mi úgy érezzük, az ellentétes a valódi vágyainkkal. Szerepeket akaratunk ellenére megjátszani nagyon nem üdvös!

Én úgy érzem, hogy a párhuzamok és az ellentétek is lehetségesek ebben a témában.

Alapjaiban véve az ember nem tudja meghazudtolni önmagát. Aki domináns a hivatásában, egy cégnél magas beosztású, vagy vállalkozást vezet, avagy uralkodó a férfiúi, apai szerepben, az valószínűsíthetően domináns lesz az ágyban is.

Léteznek azonban úgynevezett „switch”-ek, akik a hétköznapi szerepeiket a szexben totálisan felcserélik. Előfordulhat, hogy egy erős személyiség az ágyban visszahúzódik és szívesen vállal alárendeltebb szerepet. Egy uralkodó, hatalommal bíró, mindent irányítani kívánó ember a szexben azt igényelheti, hogy ezúttal őt irányítsák. Vagy épp fordítva, aki csendes és szerény a hétköznapokban, az a szexben állativá és perverzzé válik, például segítő foglalkozást űz nappaj, és domina lesz belőle éjjel. Zárkózott emberből is lehet perverz állat... Ennek talán az az oka, hogy így kapcsol ki a valós életből. De az is lehet, hogy a lelke mélyén alapvetően az, amit a szexben mutat, csak bizonyos okokból (neveltetés, családi hatás, körülmények,kényszer) ezt elnyomja magában, és csak ebben az eszméletlenül ösztönös helyzetben robban elő belőle.

Van az a mondás, hogy kurvából lesz a legjobb feleség. Lehet, hogy ez fordítva is igaz, és a legrendesebb háziasszonyból, a legtisztességesebb családanyákból, a legszendébb hölgyekből lesznek a legbrutálisabb szajhák?

Amúgy akárhogyan is erőlködök, magunkat nem tudom sehová se besorolni. Nálunk a mindennapokban és a hálószobában is egyenrangúság van...

Tipp: Te alapvetően milyen szerepet szeretsz játszani a szexben? Ez azonos az alapvető személyiségeddel? Vagy épp ellenkezőleg: a hétköznapi éneddel gyökeresen ellentétes szerepet vállalsz ilyenkor? Vajon mi lehet ennek az oka?

Az ellentétek vonzzák egymást

Van egy fura szokásom. Amikor magazin kerül a kezembe, meg szoktam nézni az apróhirdetéseket is. Igen tanulságos látleletei hazánk társadalmának ezek a rövidke szövegek: hogy ki mit tart fontosnak magáról elárulni, és ki mit vár a jövendőbelijétől. Szoktam is derülni az olyan kifejezésen, mint szenvedélymentes (ezek szerint unalmas szerető?) vagy jól szituált (magyarul gazdag pasit keres). Érdekes: a nők sohasem kövérek, csak molettek vagy arányosan teltek, és a férfiak valahogy előszeretettel hangsúlyozzák, micsoda villájuk, luxusházuk vagy menő állásuk, vállalkozásuk van. 
Amiért most ezt az apróhirdetős példát igazából felhoztam az az, hogy azt vettem észre: igen gyakran akarnak az emberek olyan párt, amilyenek ők maguk is. „Hozzám hasonló hölgyet/úriembert keresek.” Nos, azon fogok most egy kicsit tűnődni, hogy miért szeretne valaki olyan embert maga mellé társnak, mint saját maga.
Vajon én szeretnék magamnak egy Réka-szerű fazont társnak? Nem őrülnék meg, ha a saját klónommal kellene együtt élnem?
Lehet, hogy rosszul emlékszem a fizikaórákra, de mintha mi az iskolában azt tanultuk volna, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Ugye mindenkinek megvan a kép: az azonos pólusú mágnesek folyton kerülgetik egymást, de sosem találkoznak. Akármikor akar az egyik a másik felé közeledni, az eltaszítja magától.
Amikor viszont ellentétes pólusú mágnesekkel kísérletezünk, azok rögvest összecuppannak. Elég egy bizonyos távolságra közelíteni őket, érezni lehet a vibrálást, és azonnal megtörténik az egyesülés.
Szerintem az ideális párkapcsolat hasonlatos a mágnesekhez, de két fontos dologra azért oda kell figyelni. Az egyik mágnes csak akkor kezdi el vonzani a másikat, ha elég közel kerülnek egymáshoz. Tehát valahogyan csak be kell kerülni az illető bűvkörébe, és itt azért nem árt, ha találunk némi közös pontot, hasonló érdeklődést, stb.
A másik meg, hogy a teljes összenövés nagyon nem egészséges. Jó érzés, hogy Én-ből és Te-ből Mi leszünk, de nem szabad, hogy a Mi teljesen átvegye az uralmat, és megszűnjön a két önálló személyiség. 
Az az ideális, mikor elég közel van egymáshoz a két fél, de szuverenitásuk megmarad, és azt a bizonyos vibrálást fent tudják tartani. Mind testi, mind akármilyen más szinten.
Az nagy kérdés, hogy ha különböző emberek kerülnek össze, a mindennapi életben hogyan fognak ők boldogulni? Egyik pacsirta, másik bagoly. Egyik metálos, másik népzenés. Egyik csendesen olvasna, másik zajosan bulizna. 
Néhány kulcsszó:
Tolerancia: Viseljük el a párunk hülyeségeit, akármennyire furának is tűnnek nekünk. Igenis van, akit a fantasy regények érdekelnek és búvárkodni imád. Mint ahogyan olyan különös emberek is léteznek, akiknek a hastánc és az asztrológia a mindenük.
Alkalmazkodás: Menjünk el vele koncertre, cserébe vegyen ő részt a mi önmegvalósító kurzusunkon.
Közös nevezők: Avagy hagyjuk a másikat békén a hobbijában egyedül, de keressünk néhány közös pontot. Oké, ő nyugis nyaralást akar a hegyekben, mi meg mozgalmasat a tengerparton. Akkor legyen a nyaralásban tengerparti buli és hegymászás kettesben is. És a végén egy közös séta a parton a naplementében. (Vagy ez már túl nyálas?)
Kommunikáció: Ez a két ellentét csakis úgy tud közeledni, ha megtalálják a helyes kommunikációt. A közös nyelvet, ahogy megérthetik azt a fura fazont, aki néha mintha másik bolygóról jött volna.
Amúgy tényleg más bolygóról jöttünk, a nők a Vénuszról, a férfiak a Marsról. Más megközelítés szerint a nők a Holdról, a férfiak a Napról. Attól még szerethetik egymást és sok igyekezettel jó páros válhat belőlük.
Tipp: Vizsgáld meg a kapcsolatotokat! Ti inkább a közös érdeklődés és a párhuzamok mentén szerettetek egymásba, vagy nagyon is különbözőek vagytok, és nálatok az ellentétek vonzották egymást? 

Testkép

Minden anya és férj számára ismerős látvány: A lány vagy a feleség áll a tükör előtt, iszonyatosan kritikus tekintettel szemlélgeti önmagát, majd kijelenti: „Vastag a combom! Túl nagy a hasam! Mekkora már a seggem?!”

És az anya vagy a férj értetlenül nézi, mert ő egy arányos alkatú lányt, nőt lát – aki viszont egész mást lát a tükörben. És a kívülálló nem érti: Hát nem lát? Nem jól lát? Nem úgy látja saját magát, mint én, az anya vagy a férj? A válasz meglepő, de igaz: Nem!

Bizonyított tény, hogy az emberek egészen másnak látják önmaguk testét, mint bárki, aki rájuk néz. Ezt hívják „testkép”-nek, ami sokszor annyira extrém módon torzulhat, hogy anorexia alakulhat ki. Amikor hiába 40 meg 30 kilós az illető és már zörögnek a csontjai, önmagát mégis túl kövérnek látja.

Amúgy meg: honnan jön ez a „túl nagy, túl dagadt” kifejezés? Mihez képest? Az átlaghoz? elváráshoz? És kinek az elvárásai ezek? A társadalomé? A férjé? Magáé a nőé? Egyáltalán: miért is kellene bárki elvárásainak megfelelnünk?

Az igazság az, hogy a férfiaknak a nőkkel szemben, illetve a nőknek önmagukkal szemben támasztott elvárások között ég és föld van.

Végeztek egyszer ezzel kapcsolatban egy nagyon érdekes kísérletet. Nőket kérték meg, hogy egy számítógépes programmal rajzolják meg az az alkatot, amilyennek saját magukat érzik. Meglepő (vagy a fentiek tükrében talán mégsem olyan meglepő) módon a nők sokkal teltebbnek rajzolták meg önmagukat, mint amilyenek a valóságban voltak! A következő lépés az volt, hogy rajzolják meg, szerintük milyen az (a férfiak vagy a társadalom által elvárt) ideális testalkat. A kísérletben résztvevő nők sokkal soványabb alakot rajzoltak, mint a valódi nőideál!

Érdekességképp teszem hozzá, hogy egy fordított kísérletben a férfiak sokkal nyápicabban látták magukat, mint a valóság, és az ideális férfit kigyúrt izomállatnak rajzolták meg, miközben felmérések igazolják, hogy a nők valójában sokkal átlagosabb alkatú férfiakat tartanak ideálisnak.

Nemrégiben egy ismerősöm feltett a fb-ra 10 fotót, 10 szép nőről. Voltak közöttük soványak és kövérek, a skála piszkafától a kis gömböcig terjedt. És ő megkérte az ismerősöket: szavazzanak, nekik melyik tetszik a legjobban. Az eredmény: a legtöbben a közepesekre szavaztak, de a nők úgy általában a kicsit vékonyabbakra (3, 4, 5), míg a férfiak a kicsit teltebbekre (5, 6, 7) inkább. Az érdekes volt, hogy az egyes számú vékonykára senki sem tette le a voksát viszont a legtöltöttebb galambot több férfi is dicsérte. A nők többsége meglepődik, hogy a férfiaknak ez a „van rajta mit fogni” alak tetszhet.

Honnan jön az eltorzult testkép? Szerintem a kívülről belénk nyomatott mintákban lehet elsősorban keresni az okot. Ha a magazinokat megnézzük, mindenünnen tökéletes alakú (és bőrű, fogú, stb.) modellek mosolyognak ránk. Már kislány kortól ott a Barbie-baba, akinek lehetetlen testarányai a valóságban nem is létezhetnének, és a férfiak egyáltalán nem tartanák vonzónak, ha igazából egy ilyen nő jelenne meg előttük. A kifutókon csupa csontkollekció vonul (megjegyzem, ami még ennél rosszabb, mint mosolytalanul, a pofával), sehol egy kerekded csípő, egy gömbölyded pocak.

A nő fura szerzet. Hiába ismeri el, hogy hát igen, azért a Barbi-baba eléggé túlzás, meg hogy a manökenek tényleg extrém vékonyak, és hiába tudják az agyukkal, hogy a fotómodellek a kiváló fényképezés, a sok smink és a photoshop miatt néznek ki úgy, ahogy, ez akkor is mélyen beléjük épül.

A megoldás: nem kell Barbie-t venni, nem kell magazinokat nézegetni. És főleg: az anyák és a férjek dicsérjék sokat a lányukat ill. párjukat, mert a kívülről kapott elfogadás erősíti az önelfogadást.

Tipp: Állj a tükör elé, nézd meg magadat, és fogalmazd meg, milyennek látod a tested. Aztán kérd meg a párodat, hogy tegye meg veled ugyanazt. Ugye, hogy más a két testkép?

Víz!

Amikor az egészséges életmód kerül szóba, az emberek főleg a mozgásra és a táplálkozásra asszociálnak. A víz már kevesebbeknek jut eszébe. Pedig nagyon nem mindegy, hogy milyen folyadékkal tápláljuk testünket, aminek ugye 70%-a víz.

Kezdjük önmagában azokkal a folyadékokkal, amiket egy átlagember a testébe szokott tölteni. Csésze kávé, korsó sör, pohár bor, kupica pálinka. Aztán ott vannak a fiatalok körében sajnos rendkívül elterjedt energiaitalok, amivel önként mérgezik magukat.

Ha bemegyünk egy élelmiszerboltba, sajnos a legtöbb vásárló kosarában üdítőket találunk. Leggyakrabban kólát, amiben ugye rengeteg cukor, koffein, meg kátrány van. De a többi társa, fanta, sprite, stb. sem egészségesebb nála. Még azok az italok sem, amelyekre hatalmas betűvel rányomtatják, hogy mondjuk KIWI, és alá apróbetűvel „ízű” ital. Egyszóval az üvegben annyi kivi van, mint egy babgulyásban.

Akik kicsit úgy érzik, hogy valamennyire fontos nekik az egészségük, gyümölcsitalokat vásárolnak, szűrtet, jobb esetben rostosat, legjobb esetben pedig maguk facsarják. De vannak sokan, akik úgy érzik, hogy ha a testünk is főként vízből áll, akkor abba csakis víz való.

Rendben, de honnan szerezzük be a vizet? Gyerekként tök normális volt, hogy a csapból. Nem tudom, hogy akkor nem klórozták-e annyira, vagy csak hozzá voltam szokva, de emlékeim szerint nem volt annyira rossz ízű. Ma már, hogy a nagyobb klórtartalomnak vagy a hosszas csapvíz-elvonásomnak köszönhető, már meg se bírom inni, ami onnan kifolyik. Egyesek arra esküsznek, hogy ha kicsit elrázzuk a csapvizet, majd nyitott szájú edényben hagyjuk egy ideig, akkor a klór elillan belőle. Ha ezt nem tesszük meg, akkor sokszor nem is átlátszó, hanem tejfehér lesz a poharunkban lévő folyadék. Kissé, gusztustalan, nem?

Oké, felelősségteljes feleségek és családanyák vagyunk, keressünk más megoldást. A többség a palackozott ásványvizet mellett teszi le a voksát. Lehet választani, hogy bubis (a gyerekeim ezt szúrós víznek hívják), félig bubis, vagy bubi-nélküli. Nekem ezzel például az a gondom, hogy nagyon megnöveli a hulladék mennyiségét. Még akkor is, ha vagyunk olyan rendesek, és szelektíven gyűjtjük a palackokat, mondani sem kell, hogy laposra taposva.

Meg amúgy is, ha belegondolok, hogy mekkora gyárat kell fenntartani, megépíteni és üzemeltetni, mennyi pénzbe kerül elszállítani az ásványvizet, akkor az biztos, hogy a környezetünkkel nagyon nem teszünk jót. És az se biztos, hogy az egészségünkkel igen.

Merthogy vannak olyanok, akik úgy vélik, a túlzott ásványbevitel sem tesz jót a szervezetnek. Másrészt, honnan a csudából tudjuk, hogy tényleg az van a palackban, amit ráírtak? Sajnos, most név nélkül írom le, egy nagyon híres ásványvízről egy bennfentestől igen csúnya történetet hallottam. Maga a palackozóüzem a híres forrás fölé épült, de az innen kinyert ásványvizet külföldre exportálják. A magyarok meg ugyanezen a néven, egy távolabbi forrásból föld alatt odavezetett, sokkal kevesebb értékű vizet kapnak meg a hazai boltokban. Szép kis sztori, igaz?

Én tehát egy újabb alternatívát ajánlok nektek: a forrásvizet. Akinek nincs a közelében, az bepattan az autójába, és nagy kannákban hozhat mondjuk a pilisi Lajos-forrásból. Aki nem ér rá vagy nincs kocsija, az se csüggedjen: vannak erre szakosodott vállalkozók is, akik házhoz szállítanak forrásvizet.

A legjobb persze az, ha olyan településen élünk, ahol van jó ízű, bevizsgált (alacsony nitrát-értékű) forrásvíz. A miénkben olyan ismert, hogy autóval, számtalan nagy kannával járnak ide az emberek, más falvakból is, és néha elég hosszú sort kell kivárni (persze már kitapasztaltuk, hogy kora reggel és estefelé érdemes menni.) Néha csak egyvalaki pattan biciklire és kerekezik el a vízért, máskor az egész család hátizsákkal és üvegekkel indul útnak, és akkor jó időre meg van oldva a család folyadék-ellátása. Csak aztán eleget is igyunk!

Egyszóval mi már jó pár éve egyáltalán nem fogyasztunk se csap-, se palackozott ásványvizet, és én magam nektek a forrásvizet javaslom.

Tipp: Hagyd el az életedből a káros folyadékokat, alkoholt, kávét, energiaitalt. Mikor boltban vásárolsz gyümölcslevet, mindig jól nézd meg, mit tartalmaz a doboz. Kutasd fel, hol van a környéketeken forrás, és onnan szerezd be a vizet!

Megőrizni a nyár ízeit

Anasztázia óta tudjuk, hogy a legjobb, ha az ember úgy eszik, ahogyan lélegzik. Amikor úgy érzi, ennivalóra van szüksége a testének, kimegy a kertbe (saját családi birtok, tele zöldséggel, gyümölccsel, magvakkal), és leszed egy kis ezt, lecsippent egy kis azt. Az ember azonban sajnos nem olyan, mint a teve, hogy elraktározza hosszú időre a táplálékot a testében. Télen pedig ugye köztudomású, hogy kis hazánkban nem igazán terem meg semmi a dércsípte kökényen meg galagonyán kívül (kivéve a boltban termett banánt meg narancsot...).

Az ember tehát a történelmi idők óta próbálkozik az ember azzal, hogy el is tegye azt télire, ami megtermett nála.

Az egyik legősibb módszer az aszalás. Aszalt szilva, alma, barack, nyami! Ma már mindenféle hiper-szuper aszalógépeket gyártanak, de a legegyszerűbb egy keret a teraszra. Két fontos tényező szükséges a kedvező folyamathoz: légmozgás és árnyék. Bár napon illetve a meleg aszalógépekben gyorsabban száradnak a gyümölcsök, de a közvetlen napfény és a magas hőmérséklet károsítja a beltartalmat. Nemcsak az ember szereti az aszalt gyümölcsöt, hanem például a darazsak is, ezért hálóval érdemes előlük védeni. A gombákat, almákat karikára lehet szelni, és rúdra fűzve fellógatni.

Nagyanyáink meghatározó nyári tevékenysége a befőzés volt. És igen, főleg az érettebb korúak foglalkoztak ezzel, nem véletlen a név: „Nagymama lekvárja”. Színia erről úgy ír, hogy az idősebb kor velejárója az energiák besűrítése, a befőzésnél meg ugye pontosan ez a célunk, hogy x kilónyi gyümölcs ízét sűrítsük bele néhány üvegbe. Apropó gyümölcsíz, emlékeztek a „hitlerszalonnának” csúfolt finomságra? Méltatlanul eltűnt a boltokból, talán érdemes ilyet is házilag készíteni.

A befőzésnél többféle módszert is alkalmazhatunk, van cukorszirupos és összerottyantós, nedves vagy száraz-dunszt is. A nátrium-benzoát remélem már a múlté, helyette késhegynyi szalicil bőven elég ahhoz, hogy ne buggyanjanak meg a finomságok. A természetesebb táplálkozás hívei még ezt is kihagyják belőle, mondván, maga a cukor is konzervál. Volt időszak, hogy én is így tettem, de sajnos egy része mindig megpenészedett, akármilyen erősen is zártuk le a fedőket, és tisztogattuk el az üvegeket.

Az üvegeket ki lehet előtte főzni, sütőben fertőtleníteni – én egyszerűen forró vízben elmosom őket. A kupak nehezebb dió, tisztítani a csavaros részét nem túl könnyű, és itt könnyen meg is lazulhat, ez is oka lehet a megromlásnak. Egyébként a nagyon öko-biók még cukrot se raknak bele, legfeljebb ha túl savanyú a gyümölcs, a felbontáskor egy kis mézet kevernek hozzá.

Életemben egyszer csináltam 24 órás, szinte betonkeményre sűrűsödött szilvalekvárt, de azt mondtam, soha többé. Egy lekvár sem éri meg, hogy egy napig kavargassam! Amúgy se nagyon szoktam őket hosszasan főzögetni, inkább csak összerottyantom, míg jó megpuhul, nekem nem fontos, hogy teljesen egyneművé váljon, úgy is finom. Ha nem lesz lesz a kívánt sűrűségű, leszűröm, és ami lecsöpög, abból szörp lesz. A sárgabarack- és a szilvaszörpöm isteni lett!

Lehet még olajban tartósítani, például medvehagymát, uborkát kovászolni, vagy káposztát sóval vagy ecettel savanyítani.

A húsfélék tartósításáról vegetáriánusként nem írok, úgyis mindenki hallott már sózott heringről, füstölt szalonnáról, padláson lógó hurkáról, kolbászról, kis gömböcről.Anyáink pedig már a mélyhűtőre esküdtek. A fagyasztóba el lehet tenni nyers magozott meggyet, málnát, tisztított, felaprított zöldbabot, kifejtett babot. Télen pedig készülhet a tejfölös bableves meggyes pitével.

A mi korosztályunknak azért jó, mert mindezeket a tudásokat felhasználva a lehető legváltozatosabb módon tartósíthatjuk az élelmet, megőrizve így a nyár ízeit.

Tipp: Készíts aszalt szilvát, baracklekvárt, meggybefőttet! Legyen teli a kamrád szebbnél szebb lekváros- és befőttes üvegekkel! Milyen jó lesz majd ezekből télen lakmározni!