Amikor elkezdtük
az otthontanulást, a számos mellette szóló érv egyike az osztályoktól való
mentesség volt. Amióta felnőttem, és édesanya lettem, soha nem tetszett ez a
mesterségesen kreált közösség. Összeterelnek 20-25 (az én időmben még inkább
30-35) gyereket, akiknek az egyetlen közös jellemzője az, hogy egy évben
születtek.
Gondolom, az
állt az ötlet mögött, hogy így könnyebb lesz a tanulás, a sok 6-7 éves majd
szépen mind egyszerre, ugyanabban a tempóban fog megtanulni írni, olvasni,
számolni. Azt nem tudom, honnan vette ennek a kiötlője, hogy az azonos korú
gyerekek aztán egyforma intellektussal, vérmérséklettel, tanulási stílussal is
rendelkeznek. Pistike majd csak harmadikra tanul meg bombabiztosan olvasni,
miközben Julcsika már elsőben falja a pöttyös könyveket. Józsika másodikban már
keni-vágja az írásbeli műveleteket, míg Pannikának még negyedikben is
erőlködnie kell a szorzótáblán.
Sehol másutt az
ember életében nincs olyan, hogy egyforma korú emberekkel, ráadásul ilyen nagy
létszámú közösségben létezik. A család két-három generációból áll, kisbabától
öregemberekig. A szomszédságban, lakóközösségben élnek gyerekek, felnőttek,
idősek egyaránt. A munkahelyen is fiataltól a középkorúig, esetleg szép-korúig
is többféle korosztállyal dolgozik együtt az ember. Az óvoda és az iskola az
egyetlen olyan hely, ahol ez az egyformásítás még a mai napig is szokás.
Bár az óvodában kicsit
más a helyzet, ott sok helyütt már van lehetőség vegyes csoportra, ami nekem
sokkal jobban tetszik. A kicsik tanulnak a nagyoktól (cipőt kötni, számolni), a
nagyok meg segítik a kicsiket (öltöztetni, rajzolni), így ők empátiát, törődést
tanulnak. De még ott is olyan sokan vannak egy kupacban!
Mert szerintem
itt nemcsak az egyforma kor, de a nagy létszám is probléma. Napi szintű szerves
együttlétnél körülbelül egy tucatnyi az ideális. Tíz-tizenkét-tizennégy
gyereknél már kialakulhat kellő kapcsolódás, interakciók, de még nem növi túl a
közösség a józan ész kereteit.
Én a legtöbb
dologban igyekszem a tőlem telhető módon a természetes és hagyományos
megoldásokat követni. És ha azt nézem, hogy a természeti népeknél hogyan
nevelkednek a gyerekek, vagy hogy milyen volt a régi magyar falu, akkor sehol
sem találom híre-hamvát sem az osztályközösségnek.
A gyerekek
együtt éltek a családdal, utánozták a felnőttek cselekedeteit, besegítettek a
mindennapi tevékenységekbe. Közben sokat beszélgettek. A nagyszülők, a falu, a
törzs öregjei meséltek nekik a múltról, az élet dolgairól. Így cseperedtek, és
tanultak, igazából a közösség összes tagjától, korosztálytól függetlenül.
Most viszont, ha
belegondolok, én egyáltalán nem utáltam az iskolai osztályomat. Általánosban
kifejezetten jó, és gimnáziumban is egész jó volt az osztályközösségünk. Bizonyíték
erre, hogy azóta is rendszeresek az osztálytalálkozók. De ha visszaemlékezem:
akkor is ment a klikkesedés, és legalább 3-4, persze azért egymással szerves
kapcsolatban lévő csoportot lehetett megkülönböztetni. Nem volt hülye ebből az
szempontból, aki az őrsöket kitalálta (eszmeiséget most tegyük félre), mert egy
kb. 30-35 fős osztályban volt három őrs, ami egy 10-12 főből álló csoportot
jelentett. Jók is voltak azok az őrsi gyűlések meg kirándulások. És amúgy a
rajok (azaz osztályok) is.
Talán azért
életem ezt meg így, mert akkoriban úgy gondoltam, hogy ez a „természetes”. Eszembe
se jutott, hogy ez akár másképp is lehetne. Mondjuk egy vegyes korosztályú és
kisebb létszámú tanulócsoportban. Akik otthon tanulnak, azok így meg tudják
oldani, hogy a gyerekeik ne magányos magántanulóként nőjenek fel, mégse
kényszerüljenek mesterséges intézményi közösségekbe.
Tipp: Itt az ideje felvenni a kapcsolatot régi iskolatársaiddal. Szervezz osztálytalálkozót, és elevenítsétek fel a régi szép emlékeket4
Tipp: Itt az ideje felvenni a kapcsolatot régi iskolatársaiddal. Szervezz osztálytalálkozót, és elevenítsétek fel a régi szép emlékeket4