Pedagógusok

A bölcsődei gondozónő, az óvodapedagógus (már nem kizárólag óvónő, mert szerencsére léteznek óvóbácsik is), tanítók, tanárok, egyetemi oktatók – ők mind pedagógusok. A pedagógus ugyebár neveléssel és oktatással foglalkozik, az eredeti görög szó jelentése „gyerekvezető”.

A főiskolán, úgy huszon-éve tanultam ugyan neveléstörténetet, most ehhez a cikkhez kicsit felelevenítettem ismereteimet. Habár jómagam leginkább a természetes, közösségi gyermeknevelés pártján állok (lásd. 9 év otthontanulás), azért azt jó tudni, hogy oktatási intézmények már az ókorban is léteztek. Egyiptomban írnokokat képeztek, Kínában buddhista szerzeteseket. Már ekkor sem volt ritka a testi fenyítés.

Nem valami kellemes a tudat, hogy az elvileg gyerekszerető pedagógusok nemcsak verték, de éheztették vagy hideg vízben fürösztötték őket. Nagymamám a katedrán térdepeltetésről mesélt, édesanyám a körmösről, és még én is emlékszem Marika néni fülhúzásaira, meg szemüvegeket leröptető pofonjaira.

Nemcsak a testi fenyítés volt a jellemző, de az is, hogy (szinte) csak a fiúgyermekek részesülhettek oktatásban. A lányok csak sokkal később tanulhattak, főleg nevelőnőktől vagy az apácáktól. Az volt a művelt lánygyermek, aki tudott franciául, szépen hímzett, és jól zongorázott.

Mindannyian tanultunk a kemény spártai nevelésről illetve az athéni iskolákról. Az egyik katonákat nevelt, a másik tudományokat oktatott. Athénban, minő vicc, a paidagogosz egy rabszolga volt, aki iskolába kísérte a gyerekeket. Vajon manapság mennyire valósul meg a hét szabad művészet egyensúlya? Akkoriban a zenei vagy képzőművészeti nevelés legalább olyan fontos volt, mint a matematika vagy a grammatika. Ma pedig, nézzük csak meg: heti 3-4 magyar- meg matekórájuk van a gyerekeknek, viszont csak egyetlen ének- vagy rajzórájuk.

Szent Ágoston szerint a gyermek eredendően rossz (hmmm, ilyen volna egy szent???), de azért nyugodjatok meg, a pedagógus, mint lelki pásztor segítségével jó útra terelhető… A középkorban liturgikus műveket olvastak a deákok és gregorián énekeket tanultak. Ekkor még nagyon is megbecsülték a tanárokat!

A humanizmus frissítően hatott az oktatásra is: fontosabb volt ekkor a logika, mint a lexikális magolás (ezek szerint manapság visszatértünk a középkorba?). Végre rájöttek, hogy a gyerekek sajátosságaihoz kell igazodnia az oktatásnak. Egészség, edzett test, nyelvtudás, ráadásul személyre szabottság, gyermekek megfigyelése, természet közelsége is jellemezte az ekkori iskolákat.

3-400 évvel ezelőtt jöttek rá, hogy nem árt, ha a pedagógus szereti is a gyerekeket. Keresztény vallás, erkölcsösség volt a 17-18. század iskoláinak jellemzője.

Csak a felvilágosodás korában kezdődött el az egyházi mellett a világi oktatás is. A gyermek személyiségének fejlesztése, lelkének formálása lett az ekkori cél.

És csupán a XX. században kerültek elő olyan eszmék, mint a pedagógus-diák kapcsolat, a közösségfejlesztés, vagy a motiválás. Igaz, nálunk a nemzetiszocializmusra, később a kommunizmusra való nevelés is ott volt. Ezek szerint a pedagógus a kor szellemének a közvetítője is? Vagy báb az aktuális hatalom kezében?

És ma mi a szerepe? Kevésbé érzem az információadást, jobban a személyiség nevelését. A lexikális tudás helyett az alkalmazható ismeretek közvetítését. Kevésbé lehet már irányító, sokkal inkább segítő.

Tipp: Emlékezz vissza egy kedves tanárodra! Mitől volt olyan jó? Milyen személyiségjegyekkel rendelkezett? Szerinted milyen az ideális tanár?