Osztályközösség

Amikor elkezdtük az otthontanulást, a számos mellette szóló érv egyike az osztályoktól való mentesség volt. Amióta felnőttem, és édesanya lettem, soha nem tetszett ez a mesterségesen kreált közösség. Összeterelnek 20-25 (az én időmben még inkább 30-35) gyereket, akiknek az egyetlen közös jellemzője az, hogy egy évben születtek.

Gondolom, az állt az ötlet mögött, hogy így könnyebb lesz a tanulás, a sok 6-7 éves majd szépen mind egyszerre, ugyanabban a tempóban fog megtanulni írni, olvasni, számolni. Azt nem tudom, honnan vette ennek a kiötlője, hogy az azonos korú gyerekek aztán egyforma intellektussal, vérmérséklettel, tanulási stílussal is rendelkeznek. Pistike majd csak harmadikra tanul meg bombabiztosan olvasni, miközben Julcsika már elsőben falja a pöttyös könyveket. Józsika másodikban már keni-vágja az írásbeli műveleteket, míg Pannikának még negyedikben is erőlködnie kell a szorzótáblán.

Sehol másutt az ember életében nincs olyan, hogy egyforma korú emberekkel, ráadásul ilyen nagy létszámú közösségben létezik. A család két-három generációból áll, kisbabától öregemberekig. A szomszédságban, lakóközösségben élnek gyerekek, felnőttek, idősek egyaránt. A munkahelyen is fiataltól a középkorúig, esetleg szép-korúig is többféle korosztállyal dolgozik együtt az ember. Az óvoda és az iskola az egyetlen olyan hely, ahol ez az egyformásítás még a mai napig is szokás.

Bár az óvodában kicsit más a helyzet, ott sok helyütt már van lehetőség vegyes csoportra, ami nekem sokkal jobban tetszik. A kicsik tanulnak a nagyoktól (cipőt kötni, számolni), a nagyok meg segítik a kicsiket (öltöztetni, rajzolni), így ők empátiát, törődést tanulnak. De még ott is olyan sokan vannak egy kupacban!

Mert szerintem itt nemcsak az egyforma kor, de a nagy létszám is probléma. Napi szintű szerves együttlétnél körülbelül egy tucatnyi az ideális. Tíz-tizenkét-tizennégy gyereknél már kialakulhat kellő kapcsolódás, interakciók, de még nem növi túl a közösség a józan ész kereteit.

Én a legtöbb dologban igyekszem a tőlem telhető módon a természetes és hagyományos megoldásokat követni. És ha azt nézem, hogy a természeti népeknél hogyan nevelkednek a gyerekek, vagy hogy milyen volt a régi magyar falu, akkor sehol sem találom híre-hamvát sem az osztályközösségnek.

A gyerekek együtt éltek a családdal, utánozták a felnőttek cselekedeteit, besegítettek a mindennapi tevékenységekbe. Közben sokat beszélgettek. A nagyszülők, a falu, a törzs öregjei meséltek nekik a múltról, az élet dolgairól. Így cseperedtek, és tanultak, igazából a közösség összes tagjától, korosztálytól függetlenül.

Most viszont, ha belegondolok, én egyáltalán nem utáltam az iskolai osztályomat. Általánosban kifejezetten jó, és gimnáziumban is egész jó volt az osztályközösségünk. Bizonyíték erre, hogy azóta is rendszeresek az osztálytalálkozók. De ha visszaemlékezem: akkor is ment a klikkesedés, és legalább 3-4, persze azért egymással szerves kapcsolatban lévő csoportot lehetett megkülönböztetni. Nem volt hülye ebből az szempontból, aki az őrsöket kitalálta (eszmeiséget most tegyük félre), mert egy kb. 30-35 fős osztályban volt három őrs, ami egy 10-12 főből álló csoportot jelentett. Jók is voltak azok az őrsi gyűlések meg kirándulások. És amúgy a rajok (azaz osztályok) is.

Talán azért életem ezt meg így, mert akkoriban úgy gondoltam, hogy ez a „természetes”. Eszembe se jutott, hogy ez akár másképp is lehetne. Mondjuk egy vegyes korosztályú és kisebb létszámú tanulócsoportban. Akik otthon tanulnak, azok így meg tudják oldani, hogy a gyerekeik ne magányos magántanulóként nőjenek fel, mégse kényszerüljenek mesterséges intézményi közösségekbe.
Tipp: Itt az ideje felvenni a kapcsolatot régi iskolatársaiddal. Szervezz osztálytalálkozót, és elevenítsétek fel a régi szép emlékeket4