No, nem a zokni-stoppolásról
fogok írni, hiszen az a „Háztartás” rovathoz tartozna, hanem az
autóstoppolásról. Amit bizony még ilyen vén, 43 és fél éves fejjel is szoktam
néha gyakorolni.
„Ott állt a lány, az út jobb oldalán,
Egy sárga rózsa hervadt homlokán,
A szürke úton, csak állt várakozón,
Földvár felé, félúton…”
Így hangzik a
legismertebb stoppolásról szóló dal. Nos, Földvárnál épp soha nem stoppoltam,
de az ország-világ több szegletében igen. Volt pár emlékezetes, hármat fogok
elmesélni nektek:
- 2006. Piliscsabán
lekéstük a busz-csatlakozást, kettő vagy három gyerekkel, télvíz idején. A
következő több mint két óra múlva volt várható a menetrend szerint. Mit csinál
ilyenkor egy anya? Ha van pénze, hív egy taxit, nekem persze nem volt, Csabáról
Máriahalomra taxival, az egy vagyon. Ha nincs, de félős, leül a buszmegállóba
és kollektíven fagyoskodnak (és éhesek lesznek, és pisilniük kell, stb.). Na de
én! Szépen elkezdtem stoppolni, próba szerencse. Nemsokára fel is vett minket
egy autó, Tinnyéig. Elsétáltunk az elágazásig, ahonnan egy másik kocsi elvitt
minket Únyig. Ott szintén az elágazásig kellett elgyalogolnunk, amikor a harmadik
autó is megállt, és házhoz vitt minket. Sokkal hamarabb értünk haza, mintha
megvártuk volna a buszt.
- 2012. Volt
férjemmel a Tűzkövesbörc tanyán vendégeskedtünk (amúgy azóta már ott is lakik),
és onnan akartunk a Balatonhoz eljutni. Ehhez tudni kell, hogy a tanya a
Bakonyban van, Herend és Hárskút között. A gazda elvitt minket Szentgálig, de
onnan már magunknak kellett boldogulnunk. Egy totál kihalt kis úton álltunk, eléggé
reményt vesztve. Ám egyszer csak jött egy autó. Kiraktam a kezemet – és azonnal
megállt! A bácsi el is vitt minket Nagyvázsonyig, ahol így legalább megnéztük a
Kinizsi-várat és a pálos kolostorromot. Onnan egy anya-lánya páros Zánkáig
fuvarozott minket, ahonnan végül is némi viszontagság árán, főként gyalog
eljutottunk Tihanyba.
Gondoltuk, de jó lesz másnap onnan tovább menni, a 70-es
főúton rengeteg a kocsi, valamelyik csak felvesz. Na ja, valószínűleg mindegyik
ezt gondolta, ezért egyik sem állt meg. Csak kb. egy óra múlva egy horvát vagy
szerb pár, akivel szépen angolul csevegtünk egészen Badacsonyig. Lellén viszont
(hajóval keltünk át a Balatonon) kereken másfél órán keresztül álltunk a
forgalmas 67-es főúton, mire egy ott lakó megsajnált minket. A srác az ablakból
nézte a sikertelen próbálkozás-sorozatunkat, így felajánlotta, hogy majd ő
elvisz minket.
Amúgy volt férj
mesélte, hogy amikor katona volt Baján, rendszeresen stoppal járt haza
Budapestre, mert nem volt pénze. Előfordult, hogy senki sem vette fel (pedig a
kiskatonákat szokás volt anno), ezért az út mellett kellett aludnia a
szántóföldön.
Nos, a harmadik
stoppolás se gyerekhez, se exhez nem köthető, hanem az új férjemhez. Viszont ez
a legjobb szerintem. 2016. Ekkor már merészebbek voltunk, és nem hazai terepen,
hanem külföldön próbálkoztunk. Méghozzá Madeirán. Tudni kell, hogy Zoli nagyon
jól tájékozódik a természetben, közel állnak hozzá az állatok és növények, de
kevésbé boldogul az emberek világában. Ő nem igazán bízott abban, hogy sikeres
lesz a tervünk. Ugyanis nem foglaltunk előre szállásokat, és csak sacc per kábé
terveztük meg, hogyan akarjuk kb. 9 nap alatt megkerülni a sziget. A repülő
elvitt minket a fővárosba, onnan már a mi kezünkben volt az irányítás.
És 10 köbméternyi csomagja. Zoli be az anyósülésre,
ölébe a hátizsákja, én pedig hátra, a pakkok tetejére. Végig beszélgettük, de főleg
röhögtük az utat. Amikor megérkeztünk a nyugati partra, Ponta do Pargo-ba, sofőrünk
átment idegenvezetőbe, körbevitt minket a falujában, megmutatta a
nevezetességeket, és még egy narancslére is meghívott minket. (Az istenért sem
engedte kifizetni, mondván: ő van itthon, megvendégel minket.) De amikor
közöltük vele, hogy nemcsak nem iszunk alkoholt, és nem nézünk tévét, de innen
is stoppal szándékozunk továbbállni, akkor totál hülyének nézett minket.
12
perccel azután, hogy reménytelenül legyintett ránk, már fel is vett minket egy
szörfös srác, aki a szomszédos településre igyekezett (mi onnét a 3. városba). Aztán
rájött hogy inkább elvisz minket végig, ott jobbak a hullámok. Ezen az úton még
kétszer mentünk stoppal: egyszer a Paul da Serra fennsíkról lefelé svédekkel,
másodszor Sao Vicentétől Machicoig németekkel.
Legutóbb a
Kék-túránkon stoppoltunk. Szakadni kezdett az eső, Szigligeten félbe kellett
hagyni a túrát, ezért egy autót leintve jutottunk el Tapolcára, a
vasútállomásra.
A végére néhány
szabály. Egyedül nem túlzottan ajánlatos nekikezdeni. Menjünk a párunkkal vagy
barátunkkal. Túl sokan sem annyira jó, mert akkor nem férünk be. Ezt rögtön
megcáfolom, mert 1991-ben Siófokról Sóstóra hatan ültünk be egy sima
személyautóba, egymás ölében persze. Héttagú családunkat két részletben vette
fel Balatonedericsen két autó, és vitte el Lesencére. Autópályán tilos a
stoppolás, meg hülyeség is, 120-szal száguldva úgysem fognak megállni. Vannak,
akik egy táblát tartanak a kezükben, így rögtön látszik az úti cél. Mi csak a
feltartott hüvelykujjunkkal szoktunk jelezni.
Mondják,
veszélyes a stoppolás, mert mi van, ha a sofőr: Egy rabló. Egy pszichopata. Kést
szegez a torkomnak, és elveszi a pénzem. Megerőszakol. Leüt, majd kidob valahol
az út szélén, a semmi közepén. Az ember tényleg elég kiszolgáltatott egy ilyen
helyzetben. De a sofőr vajon nem? Honnan tudhatná, hogy én nem akarom-e kifosztani?
Hogy mikor megáll nekem, nem ugrik elő az árokból három markos haverom, aki
lecsapja őt? Kell hozzá tehát egy nagyfokú bizalom, mindkét fél részéről.
És nagyon nem
árt a jó kommunikáció. Ezért is raktam ezt a cikket a „Közösség” rovatba.
Stoppolás közben lehet ismerkedni, beszélgetni, kapcsolati hálót szövögetni.
Tipp: Stopra fel! Csak lazára tervezd meg az idei
nyaralásotokat, és használd minél gyakran a feltartott hüvelykujjadat!
(A képek a már említett balatoni és madeirai utazásokon készültek.)
(A képek a már említett balatoni és madeirai utazásokon készültek.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése