Stoppolás

No, nem a zokni-stoppolásról fogok írni, hiszen az a „Háztartás” rovathoz tartozna, hanem az autóstoppolásról. Amit bizony még ilyen vén, 43 és fél éves fejjel is szoktam néha gyakorolni.

„Ott állt a lány, az út jobb oldalán,

Egy sárga rózsa hervadt homlokán,

A szürke úton, csak állt várakozón,

Földvár felé, félúton…”

Így hangzik a legismertebb stoppolásról szóló dal. Nos, Földvárnál épp soha nem stoppoltam, de az ország-világ több szegletében igen. Volt pár emlékezetes, hármat fogok elmesélni nektek:

- 2006. Piliscsabán lekéstük a busz-csatlakozást, kettő vagy három gyerekkel, télvíz idején. A következő több mint két óra múlva volt várható a menetrend szerint. Mit csinál ilyenkor egy anya? Ha van pénze, hív egy taxit, nekem persze nem volt, Csabáról Máriahalomra taxival, az egy vagyon. Ha nincs, de félős, leül a buszmegállóba és kollektíven fagyoskodnak (és éhesek lesznek, és pisilniük kell, stb.). Na de én! Szépen elkezdtem stoppolni, próba szerencse. Nemsokára fel is vett minket egy autó, Tinnyéig. Elsétáltunk az elágazásig, ahonnan egy másik kocsi elvitt minket Únyig. Ott szintén az elágazásig kellett elgyalogolnunk, amikor a harmadik autó is megállt, és házhoz vitt minket. Sokkal hamarabb értünk haza, mintha megvártuk volna a buszt.

- 2012. Volt férjemmel a Tűzkövesbörc tanyán vendégeskedtünk (amúgy azóta már ott is lakik), és onnan akartunk a Balatonhoz eljutni. Ehhez tudni kell, hogy a tanya a Bakonyban van, Herend és Hárskút között. A gazda elvitt minket Szentgálig, de onnan már magunknak kellett boldogulnunk. Egy totál kihalt kis úton álltunk, eléggé reményt vesztve. Ám egyszer csak jött egy autó. Kiraktam a kezemet – és azonnal megállt! A bácsi el is vitt minket Nagyvázsonyig, ahol így legalább megnéztük a Kinizsi-várat és a pálos kolostorromot. Onnan egy anya-lánya páros Zánkáig fuvarozott minket, ahonnan végül is némi viszontagság árán, főként gyalog eljutottunk Tihanyba.

Gondoltuk, de jó lesz másnap onnan tovább menni, a 70-es főúton rengeteg a kocsi, valamelyik csak felvesz. Na ja, valószínűleg mindegyik ezt gondolta, ezért egyik sem állt meg. Csak kb. egy óra múlva egy horvát vagy szerb pár, akivel szépen angolul csevegtünk egészen Badacsonyig. Lellén viszont (hajóval keltünk át a Balatonon) kereken másfél órán keresztül álltunk a forgalmas 67-es főúton, mire egy ott lakó megsajnált minket. A srác az ablakból nézte a sikertelen próbálkozás-sorozatunkat, így felajánlotta, hogy majd ő elvisz minket.

Amúgy volt férj mesélte, hogy amikor katona volt Baján, rendszeresen stoppal járt haza Budapestre, mert nem volt pénze. Előfordult, hogy senki sem vette fel (pedig a kiskatonákat szokás volt anno), ezért az út mellett kellett aludnia a szántóföldön.

Nos, a harmadik stoppolás se gyerekhez, se exhez nem köthető, hanem az új férjemhez. Viszont ez a legjobb szerintem. 2016. Ekkor már merészebbek voltunk, és nem hazai terepen, hanem külföldön próbálkoztunk. Méghozzá Madeirán. Tudni kell, hogy Zoli nagyon jól tájékozódik a természetben, közel állnak hozzá az állatok és növények, de kevésbé boldogul az emberek világában. Ő nem igazán bízott abban, hogy sikeres lesz a tervünk. Ugyanis nem foglaltunk előre szállásokat, és csak sacc per kábé terveztük meg, hogyan akarjuk kb. 9 nap alatt megkerülni a sziget. A repülő elvitt minket a fővárosba, onnan már a mi kezünkben volt az irányítás.

Bíztunk a helyi buszközlekedésben, ami nem annyira borzalmas (kivéve a nem túl pontos menetrendet, és az életveszélyesen vezető sofőröket). Csakhogy sikerült pont hamvazó szerdán útra kelnünk (miután előtte megnéztük Funchalban a majdnem riói szintű karnevált). Amikor is déltájban közölték az egyik városban, hogy munkaszüneti nap van, így ma már nem megy több busz sehová! Ekkor kényszerültünk rá először, hogy stoppoljunk. Egy srác csak egy várossal odébb tudott vinni minket. Épphogy kikászálódtunk a kocsijából, mikor Zoli autó hangját hallotta meg a hátunk mögül. Nem is nézett hátra, csak kirakta az ujját, majd azonnal lefékezett mellettünk egy kicsi kocsi. Benne Paolo. 

És 10 köbméternyi csomagja. Zoli be az anyósülésre, ölébe a hátizsákja, én pedig hátra, a pakkok tetejére. Végig beszélgettük, de főleg röhögtük az utat. Amikor megérkeztünk a nyugati partra, Ponta do Pargo-ba, sofőrünk átment idegenvezetőbe, körbevitt minket a falujában, megmutatta a nevezetességeket, és még egy narancslére is meghívott minket. (Az istenért sem engedte kifizetni, mondván: ő van itthon, megvendégel minket.) De amikor közöltük vele, hogy nemcsak nem iszunk alkoholt, és nem nézünk tévét, de innen is stoppal szándékozunk továbbállni, akkor totál hülyének nézett minket. 

12 perccel azután, hogy reménytelenül legyintett ránk, már fel is vett minket egy szörfös srác, aki a szomszédos településre igyekezett (mi onnét a 3. városba). Aztán rájött hogy inkább elvisz minket végig, ott jobbak a hullámok. Ezen az úton még kétszer mentünk stoppal: egyszer a Paul da Serra fennsíkról lefelé svédekkel, másodszor Sao Vicentétől Machicoig németekkel.

Legutóbb a Kék-túránkon stoppoltunk. Szakadni kezdett az eső, Szigligeten félbe kellett hagyni a túrát, ezért egy autót leintve jutottunk el Tapolcára, a vasútállomásra.

A végére néhány szabály. Egyedül nem túlzottan ajánlatos nekikezdeni. Menjünk a párunkkal vagy barátunkkal. Túl sokan sem annyira jó, mert akkor nem férünk be. Ezt rögtön megcáfolom, mert 1991-ben Siófokról Sóstóra hatan ültünk be egy sima személyautóba, egymás ölében persze. Héttagú családunkat két részletben vette fel Balatonedericsen két autó, és vitte el Lesencére. Autópályán tilos a stoppolás, meg hülyeség is, 120-szal száguldva úgysem fognak megállni. Vannak, akik egy táblát tartanak a kezükben, így rögtön látszik az úti cél. Mi csak a feltartott hüvelykujjunkkal szoktunk jelezni.

Mondják, veszélyes a stoppolás, mert mi van, ha a sofőr: Egy rabló. Egy pszichopata. Kést szegez a torkomnak, és elveszi a pénzem. Megerőszakol. Leüt, majd kidob valahol az út szélén, a semmi közepén. Az ember tényleg elég kiszolgáltatott egy ilyen helyzetben. De a sofőr vajon nem? Honnan tudhatná, hogy én nem akarom-e kifosztani? Hogy mikor megáll nekem, nem ugrik elő az árokból három markos haverom, aki lecsapja őt? Kell hozzá tehát egy nagyfokú bizalom, mindkét fél részéről.

És nagyon nem árt a jó kommunikáció. Ezért is raktam ezt a cikket a „Közösség” rovatba. Stoppolás közben lehet ismerkedni, beszélgetni, kapcsolati hálót szövögetni.

Tipp: Stopra fel! Csak lazára tervezd meg az idei nyaralásotokat, és használd minél gyakran a feltartott hüvelykujjadat!
(A képek a már említett balatoni és madeirai utazásokon készültek.)