Fürdőszoba

Abszolút személyes érintettség miatt választottam most ki az otthonnak a fürdőszoba nevű helyiségét, mivel nekem 6 évig nem volt ilyenem, és most végre van (vagyis, mondjuk inkább így, alakulgat...). 6 évig a kútról vagy hordóból vagy esővíz-gyűtjő tartályból hoztuk be a vizet, nagy fazékban sparhelten melegítettük, a fürdés eleinte babakádban, később lavórban történt a konyhában, még később a jurta közepén, a használt vizet a kertbe löttyintettük ki, persze természetes, házi jellegű szappant használtunk csak, ami lebomlik, a mosdót egy állványon lévő zománclavór helyettesítette, a mosógépbe eleinte beletöltöttük a meleg vizet, később már az sem volt, hanem áttértünk a kézzel való mosásra, a „vécé” (nem igazán hívnám így, mivel a „water closet”-ben benne van a „víz” szó, mi meg nem öblítettünk le semmit vízzel), szóval a budi kint állt az udvaron, és abba pottyantottunk, hamuval, fűrészporral vagy fű-kaszálékkal leszórva a „terméket”.

Manapság már természetes a szinte mindegyik házban a fürdőszoba, az egészen szegény családokat, illetve a természetes életmódba tudatosan visszatérőket kivéve. A fürdőszoba hiánya a köztudatban csóróságról árulkodik.

Érdekes, hogy a higiéniáról mennyire különbözőképpen vélekedtek a régi korok kultúrái. A görögök nagyra tartották a test szépségét és edzettségét, és ugyanúgy fürdőkbe jártak, mint a törökök. A középkorban a testet állati szintre degradálták, és semennyire nem tisztálkodtak. Az utcákat elöntötte a szenny, és az egyik leggyakoribb oka a halálnak a mosdatlanságból eredő fertőzés volt. A barokk időkben csak a külcsín lett szebb, de a parókák alatt tetvek voltak, a fenséges ruhaköltemények alatt pedig kosz és bűz. Legfeljebb illatos kendőcskékbe mártogatták ujjacskáikat az akkori dámák. Dédanyáink vezetékes vízről nem is álmodoztak, a kerekes kútra jártak vízért, kályhán melegítették, és a dolgukat árnyékszéken végezték. Lejártak a patakhoz fürdeni, és max. hetente egyszer merültek bele a meleg vizes dézsába. Hogy ha végeztek is tisztálkodást, külön helyiségük a fürdésre nem igazán volt. A falvakban vagy kint a szabadban, udvaron, tornácon zajlott a mosdás, vagy bent a konyhában.

A fürdőszoba a XX. században vált elterjedté, Magyarországon eleinte a nagyobb villákban létesítettek ilyen helyiséget, a munkásnegyedek bérházaiban megmaradt a falikút és a folyosó végi közös vécé. A II. világháború után épültek tömegesen fürdőszobás házak, különösképpen a panelek. Szűkek voltak a lakótelepi panellakások, „papírból” volt a faluk, de az összkomfort igencsak vonzóvá tette őket az addig lavórozáshoz és budihoz szokott nép körében.

Gondolom mindenki emlékszik az akkori egyen-csempékre (fehér, bugyirózsaszín és vécé-kék), rajtuk „gyönyörű” matrica-díszekkel, a vacak vécé-ülőkékre, a műanyag kiegészítőkre, az Energomat mosógépekre és az ugráló centrifugákra.

Azóta sokat változott a világ és a divat. Csempéből és járólapból zavarba-ejtően gazdag a választék, a zuhanypanelek még az embernél is intelligensebbek, a kádban bugyborékol a víz, a törülközőt megszárítja a tartója, a falon ott a plazmatévé, a stílus minimalistán luxus.

De a lényeg, a tisztálkodás funkciója megmaradt. Legközelebb arról fogok írni, hogyan lehet barátságosabbá, természetesebbé és persze nőiesebbé tenni a fürdőszobát.

Tipp: Nézz körül a fürdőszobádban, és gondold át, mi az, amin nagyobb átalakítás nélkül is tudsz változtatni. Lehet, hogy itt az ideje egy gyökeres stílusváltásnak?