Nemzetközösség

Forrong az ország, szinte ketté- vagy nem is tudom mennyibe szakadt a nép, egymásra kígyót-békát kiabál mindenki, úgyhogy a nemzet mint közösség jelenleg csöppet se mondható egységes közösségnek. Mivel nemrég volt március 15., ennek kapcsán elgondolkodtam, hogy vajon 160 évvel ezelőtt mennyire volt egységes a nemzet. Mindenki forradalmat akart, vagy csak kapóra jött pár lelkes ifjú, akik aztán lavinaként sodorták magukkal az országot?

Elmélkedéseim során rájöttem, hogy egy közösség akkor a legegységesebb, amikor van egy külső ellenségkép. Ez kicsiben is megfigyelhető: a gyerekeim egymással folyton fasírtban vannak, de érdekes módon, ha én leszidom őket, vagy valamilyen nemszeretem feladatot bízok rájuk, akkor rögtön egyetértenek egymással és megtörténik közöttük az összefogás. Én vagyok ilyenkor úgymond mindenki ellensége.

Az iskolában is így volt ez. Az osztály különböző klikkekre tagozódott, alterosok meg diszkósok szidták egymást napi szinten, de ha valamelyik tanár szívatott minket, akkor szövetségbe tömörültünk, ővele, mint ellenségünkkel szemben.

Réka következtetése tehát: a közös ellenség valós vagy fiktív jelenléte erősíti a közösség összefogását, és valószínűleg így lehet ez a nemzet szintjén is. A 48-as forradalom esetében a magyarok nagy része utálta az osztrákokat (kivéve, aki hatalmát, rangját, vagyonát nekik köszönhette), fontos volt nekik a magyarságuk, függetlenségük, így könnyebb volt összefogni.

Amikor a szovjet megszállás ellen kellett felszólalni, egyöntetűen skandálta a nép, hogy „Ruszkik haza!” Ahogyan azonban elérkezett a rendszerváltás, annyiban változott a helyzet, hogy megszűntek ezek a nagy ellenségképek létezni. Voltak persze, de mindenkinek mások.

A jelen helyzetben is vannak ugyan külső ellenségek, de nem egy, akire mindenki egyöntetűen tudna fókuszálni. (Az is kérdés, hogy ezek az ellenségek mennyire valósak avagy fiktívek, de ebbe most inkább nem mennék bele.) Valakinek Soros és a migránsok, másoknak Orbán és strómanjai. Ráadásul az ellenzéki oldal sem egységes, sőt! Nagyon is összetett. A Fidesz ellen vannak a politikai paletta rengeteg színét képviselő, egymástól gyökeresen eltérő szemléletű pártok, csoportok.

És már megint itt a kulcsszó: valaki ellen lenni. Sajnos évszázadok-, sőt, évezredek során képtelen volt a magyar ezt felfogni, hogy nem valaki ellen kell szövetkezni, hanem magunkért.

Könnyű nekem itt dumálni, hogy magunkért, de kik is vagyunk mi, és miért kellene szövetkeznünk. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Tízmillió ember egyért? Egyik szerint a nők jogaiért kell harcolni, mások szerint a föld magyar kézben maradásáért, harmadik szerint Trianonért. És akkor ott vannak a bérek, az egészségügy, az oktatás… Képtelenség mindenben mindenkinek egyetérteni, kérdés, hogy egyáltalán kell-e.

Mintha itt nem színes filmet néznénk, hanem fekete-fehéret. Nincsenek árnyalatok, csak végletek. Egyetlen kijelentésed alapján rögtön kaphatsz csodaszép címkéket. Ha a Jobbikra szavaztál, akkor nacionalista, rasszista, soviniszta és antiszemita vagy. Ha az MSzP-re, akkor kommunista és bolsevik. Ha pedig az LMP-re, akkor liberális és feminista. (A kisebb pártokba most nem mennék bele, de tutira nekik is megvannak a maguk címkéi.) Kirekesztő, homofób, genderista, hazaáruló…

Az embereket mindenki igyekszik kategóriákba sorolni, majd őket nem saját maguk alapján ítéli meg, hanem aszerint, hogy melyik csoportba tartozik (vagyis hogy hová sorolják őket mások). Ez a fajta előítéletesség csökkenti az emberi kapcsolódások lehetőségét, magyarul a közösséggé formálódást. És ugyanez igaz a nemzetre is.

Tipp: Azt úgyse fogom neked megmondani, hogy holnap elmenj-e a tüntetésre avagy sem. Akárhogy is cselekszel, a legfontosabb, hogy a saját kis közösségeidben teremtsd meg az egységet. Először béke és barátság a családban, a lakóközösségben, a munkahelyen – talán, egyszer, majd, ezer év múlva ezekre alapozódva képesek leszünk megteremteni egy egységes nemzetet.