Ne szólj be!

Útmutató kamaszokhoz:

Amikor a gyerek már nem kisgyerek, de még nagyon nem felnőtt... Sokak szerint katasztrófák időszaka.

A szülő tényleg nagyon megkínlódhatja ezt az átmeneti kort. Én is így voltam vele, mikor az első gyerekem kamaszodott, de leszűrtem a tapasztalatokból a következtetéseket, és most már egész másképp csinálnék sok mindent. Le is írok nektek pár tippet arra nézve, hogyan lehet könnyedén, vagy legalábbis valamivel könnyedebben átvészelni a kamaszéveket, melyek kulcsmondata: „Ne szólj be!”

Ne szólj bele abba, hogyan néz ki a gyerek! Tudom, elég nehéz megállni, hogy ne sikítsunk, ha a gyerekünk orrpiercinggel, lila hajjal, tetoválással, seggig érő miniszoknyában, vagy piros kakastaréjjal jön haza. Ha kategorikusan kijelentjük, hogy na ezt aztán nem engedjük, akkor azzal úgyis az ellenkezőjét érjük el. Szegény anyukám, vajon mit érezhetett, mikor én anno mindenhová fekete bakancsban mentem, vagy földet söprő vagy fenekemet épphogy eltakaró szoknyában, koromsötét sminkkel...

Emlékszem, nekem egész jó fej volt a lányom, divatbemutatót tartott nekem, és kikérte a véleményemet az egyes darabokról (ez már nagy szó egy kamasznál, akik alapból letojják a szüleik véleményét!). Én azt a taktikát választottam, hogy megmondtam ugyan, ha nekem nem jön be valamelyik, de nem úgy, hogy hát ez szörnyű, meg hogy ebben aztán ki nem engedlek az utcára. Hanem úgy, hogy hát, szerintem ez nem túl előnyös, amaz talán jobb volna. És ilyenkor hagyni kellett. Hadd érlelődjenek benne a hallottak. Ciki lett volna neki egyből beismerni, hogy nekem volt igazam. Várt egy kicsit, gondolkozott, aztán azt vettem észre, hogy az esetek döntő többségében hallgatott rám.

Egyébként is az jó tanács, hogy a tiltás csak ellenállást szül. Sokszor amúgy se tudná megmagyarázni a szülő, hogy valamit miért enged, és mást meg miért tűr. A hajfestés még belefér? A tetkó már nem? Miért? Miért nem? És hány éves kortól igen? Ezek nagyon szubjektív dolgok ám.

Ha belegondolok, nálunk még nyolcadikban is lemosatták az iskolában a sminket. És egy tök picit lógó kereszt alakú fülbevalóért is rám szólt az igazgatóhelyettes. Ma már a piercing, a műköröm és a szemceruza megszokott látvány egy matekórán. Nem ezen múlik, hogy valaki hogy tanul vagy milyen emberré válik.

A másik, amibe szerintem nekünk nincs beleszólási jogunk, az az, hogy hogyan néz ki a kamasz szobája. Ha ő úgy érzi magát jól, hogy körülötte minden a földön hever, hát hajrá. Csak csukja be maga után az ajtót, hogy én ne lássam az a kupit. Állítólag a zseni átlátja a káoszt. Ezek szerint a kamaszok mind zsenik! Az meg, hogy épp mivel dekorálja a saját terét, végképp az ő dolga. Ha neki a fekete fal tetszik, legyen. (Én is azt akartam, de nekem sajnos nem engedték meg...)

Nálunk két alapszabály van ezen a téren. Az egyik, hogy felkelés után beágyazunk, csak akkor jár a reggeli. A másik, hogy hetente egyszer van nagyobb takarítás a házban, és akkor mindenkinek ki kell pucoválnia a saját kuckóját. Amihez ugye nem árt némi rendet is tenni, ha nem akarják felsöpörni vagy porszívóval beszippantani a szanaszéjjel lévő apróságokat.

Amibe szintén nem kellene beleszólni, az a tanulás. Szerintem abból a gyerekből lesz önálló felnőtt ember, akiben már kamaszkorában azt tudatosítják, hogy a saját életéért ő felelős. Úgy vélem, egy szülőnek soha nem kellene tanulásra sarkallnia a gyerekét. Mármint úgy nem, hogy tanulj, fiam, mer' megbux! Inkább úgy, hogy sokat beszélget vele, és támogató környezetet, változatos programokat, rengetegféle tapasztalási lehetőséget biztosít számára. És nem azzal, hogy szidja a rossz jegyei miatt, vagy olyan jövőképet vázol fel előtte, hogy ha így folytatja, akkor max. utcaseprő lehet belőle.

Amúgy meg: és ha ő utcaseprő akar lenni? Mi jogon szólunk bele a pályaválasztásába? Ezen a téren is csak azt tanácsolhatom: terelgessük őt, de szelíden. Kérdésekkel próbáljuk ráébreszteni, mi lehet az ő útja, ne kényszerrel. Katasztrofális az a trend, és még sajnos ma is jellemző, hogy a szülő dönti el, hogy a gyerekből márpedig ügyvéd, orvos vagy tanár lesz. Vagy ha nem is ennyire direktben, hanem csak azt sugallva, hogy olyan szakmája legyen, amivel sok pénzt tud keresni, és jó karriert tud csinálni. Én viszont azt mondom a kamasz gyerekeimnek: olyan hivatást (fontos: hivatást, ne állást, munkahelyet!) válasszon, amit szeret, amiben tehetséges, és amivel jó ügyet szolgálhat.

Bízzunk benne, hogy boldog felnőttekké érnek ezek a néha tüskés, néha meg szelíden bújós kamaszok...

Tipp: A kamaszkor a túlélés időszaka – a szülő részéről mindenképp! Bírd ki, fogadd el, és szeresd a kamaszgyerekedet. És bízz benne, hogy értékes felnőtt lesz belőle...