Család, a legkisebb közösség

Tegnap megnéztünk egy igazi, tipikus karácsonyi családi filmet, ami egyszerre volt vicces és megható („Káosz karácsonyra”). A főszereplő nőnek van férje, vannak gyerekei, a húga viszont egyedül él, és magányos. És a nővére fejéhez vágja, hogy bezzeg neki van családja, neki meg nincs. Az meg visszavág: „Az én családom talán nem a te családod is?” És tényleg, ott ül a nagypapa, a nagynéni, a testvér, az unokaöcs, csomó ember egy asztalnál, és a nő azon kesereg, hogy mennyire magányos.

Bizony, a család a legkisebb közösségi egység, és ha meghalljuk ezt a szót, többnyire mindenkinek a papa, mama, gyerekek (csupa szív, szeretet) jut az eszébe. Kérdés persze, hogy mi épp melyik szerepben vagyunk jobban benne: inkább gyerekei a szüleinknek, vagy inkább szülei a gyerekeinknek. Ideális esetben mindkét szerepet egyszerre éljük meg, persze kevésbé hangsúlyosan. Természetes, hogy ha saját családot alapítunk, akkor velük, a párral s később a gyerekekkel töltünk több időt, de akkor is mi maradunk anyuci-apuci kislánya (avagy kisfia).

Mostanra a családok totálisan felborultak. Míg évtizedekig, évezredekig állandó volt a forma, manapság már ez alatt a fogalom alatt mindenki mást ért. Nagyon ritkán lehet hallani olyan házaspárról, akik sok évtizeden át boldogan együtt élnek. Eleve, a házasság ma már eléggé elavult intézmény lett, legalábbis a statisztikák szerint. De most ezen ne akadjunk fenn, már az is épp elég nagy szó, ha valaki legalább élettárssal él, és nem egyedül, szingliként. Persze modern világunkban az se biztos, hogy az a bizonyos társ az ellenkező neműek táborából kerül ki, hiszen egyre gyakoribb a nő-nő, illetve férfi-férfi közötti párkapcsolat.

Most azonban maradjunk a férfi-nő felállásnál. Akik megismerkednek, szerelem, talán eljegyzés (bár ez is kezd kimenni a divatból), esküvő és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Tényleg? Egy nagy lótúrót! Feleannyi házasság köttetik, mint 30-40 éve, és ezeknek több mint a fele válással végződik. Mint ahogyan az én szüleimé is.

Ketten voltunk az osztályomból elvált szülők gyerekei, és akkoriban ez nemcsak hogy ritkaságnak számított, hanem bizony szégyellnivaló dolognak is. Anyukám sok évig megtartotta még a férjezett nevét, nehogy nekünk ciki legyen, és hátrányunk származzon abból, hogy ő a lánykori nevén szerepel, mi meg apuén.

Most meg, ahogyan elkezdem képzeletben pörgetni magam előtt az ismerősök, barátok listáját, alig-alig akad közöttük a hagyományos modellen alapuló család. A legtöbben minimum egyszer elváltak, gyerekekkel újra házasodtak, kaptak pót-gyerekeket az új társ előző házasságából, született közös gyerekük... Néha olyan kusza egy-egy mozaik-család hálója, hogy ember legyen a talpán, aki megérti, ki kinek az exe és mostanija, és hogy én gyerekem, te gyereked, mi gyerekünk... És akkor nem is említettem még az örökbefogadást, a béranyaságot, és hasonló modern kori dolgot.

Szükséges tehát a család újradefiniálása, és szerintem a legegyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy az tartozik a családunkba, akivel kölcsönösen nagyon szeretjük egymást. Így fordulhat elő, hogy saját vér szerinti rokonainkkal nem, avagy alig tartjuk a kapcsolatot, míg természetes, hogy a pót-nagyik ott ülnek az ünnepi asztalunknál. Van, hogy egy egész baráti, szellemi közösség tartozik egy nagy családba (pl. a „rainbow”-sok).

Az embernél a közösségben való létezés elemi vágy, egy alap-szükséglet. Maslow piramisában a legalsó (elemi, fiziológiai szükségletek, úgy mint étel, ital, meleg) és a második (biztonság) szint után rögtön a szeretetre, intimitásra, emberi kapcsolatokra, összetartozásra irányuló igény következik. Ha meghalljuk ezeket a szavakat, ugye kik jutnak eszünkbe? A párunk, a gyermekünk, a szüleink, a testvéreink. Tehát a családunk.

Nem véletlen, hogy ez a írás karácsonykor született meg. Ami elvileg a szeretet és a család ünnepe, és amit mégis olyan sokat kifiguráznak, elbagatellizálnak, a pénz ünnepévé tesznek, és inkább elutaznak Hawaii-ra, nehogy a családdal kelljen lenniük. Vagy ha itthon is maradnak, megveszik a személytelen tucat-ajándékot (zokni, nyakkendő, tusfürdő, borotvahab, üveg bor, bonbon), és vagy vágják a kötelező műmosolyt, vagy, ami még gyakoribb, ilyenkor zúdítják egymásra ez egész évben felgyűlt sérelmeket, haragot, megbántottságot. Neee!!!

Peace, love, happiness!

Olyan szirupos közhelyek jutnak most csak eszembe, amilyeneket a nyálas amcsi filmekben lehet csak hallani, úgyhogy most kis közösségeteknek, a családnak inkább gyorsan Áldott Ünnepet, Boldog Karácsonyt kívánok!

Tipp: Ha van családod, töltsd velük szeretetben, békességben az ünnepet! A konfliktusokat oldjátok meg előtte, a karácsonyra maradjon csak az összetartozás meleg érzése.