Helikopter-anyák

Azt hiszem, mélyen magamba kell néznem, hogy megértsem, miért is idegesítenek engem az úgynevezett helikopter-anyák (angolul "overprotective", azaz túlzottan védelmező). Tudjátok ők azok, akik folyton a gyerekük körül köröznek, mint egy helikopter, minden lépésüket ellenőrzik, mindentől féltik, mindenben segítik és mindenbe beleszólnak. Minden akadályt félregördítenek előle, akár a hóeke (nevezik őket „hóeke-anyáknak” is).

A helikopter-anya szuper anyának tartja magát, mert ő ott van minden szülői értekezleten, sőt: ő lesz a szülői munkaközösség vezetője is. Beíratja a gyerekeit intenzív angolra, balettre, hegedűre, ki tudja még mire. Kikészíti a ruháját, elkészíti a tízóraiját, még a tizenévesnek is. Mindent ő csinál meg helyette. Szép magyar kifejezéssel: kinyalja a s.ggét.

Még egy kisgyerek körül is szörnyű egy helikopter-anya jelenléte, kamaszkorban, sőt, fiatal felnőttkorban viszont kifejezetten káros. Ezek az anyák gátolják a természetes elszakadási folyamatot, mert amikor a gyerek kezdene önállósodni, ők elveszik tőle ennek minden lehetőségét.

Bár az önállósodást nem lehet elég korán kezdeni. Amikor a kisgyermekben felébred az én-tudat, és mindent ő akar csinálni egyedül (Én! Én! Én!), akkor miért ne hagynánk kibontakozni? Sőt, támogassuk őket bátran! Már egészen kicsi korában felvághatja magának a zöldséget, felmászhat a fára, és biciklizhet egyedül a faluban. Egy vonat vagonjában nyugodtam mászkálhat egyedül még a baba is, nem kell kézen fogva vezetgetnünk. Legfeljebb egy-egy kanyarban fenékre huppan.

A helikopter-anyák szerint a világ veszélyes, és ők ettől akarják megóvni a csemetéjüket. Egyrészt igyekezzünk, hogy minél kevésbé legyen veszélyes a környezet, pl. egy városi útkereszteződésen átkelni tényleg sokkal félelmetesebb, mint átvágni egy erdőn. Másrészt bízzunk a gyermek ösztöneiben.

Aki olvasta az „Elveszett boldogság nyomában” című könyvet, az biztosan emlékszik arra, hogy a jekana indiánok az egészen kis totyogósok elől sem zárnak el semmiféle szerszámot, és nincsenek folyton a sarkukban. Amint kikerült a baba a hordozókendőből, bármerre mehet, bármihez hozzányúlhat. Bozótvágóval játszik, egy meredek szakadék szélén egyensúlyozik, mégsem történik semmi baja. Mert szabad és támogató légkörben nevelkedik.

Bezzeg a helikopter-anya! Megkeni még az iskolás gyerek szendvicsét is, ráadja a kabátot, lesegíti a buszról (nem tud járni az a gyerek?), ő viszi helyette a nehéz iskolatáskát, stb.

Így a gyerek soha nem tapasztalja meg a kudarcot, a küzdést. Nem tanulja meg, hogy egy utat kitartóan végig kell tudni járni a célig, úgy is, hogy nincs mellette anyucika. Kell néha a pofára esés, hogy tudja: hogyan kell talpra állni. Bizony nemet is kell tudni mondani neki. Máskülönben a gyerek képtelen lesz önálló döntésre, nem fog tudni felelősséget vállalni saját tetteiért.

Egy így nevelkedő gyerekből kétféle felnőtt lehet. Vagy egy tutyimutyi anyámasszony katonája, aki még 30 évesen is a mamahotel lakója. Vagy pedig kamaszkor táján annyira terhessé kezd válni számára ez a túlzott féltés és gondoskodás, hogy egyszer csak betelik a pohár, és kirobban belőle a lázadó. Akár annyira áteshet a ló túloldalára, hogy évekre, vagy örökre is megszakítja kapcsolatát az anyjával.

Vajon miből fakad az anyák ilyen hozzáállása? Szerintem mérhetetlen nagy félelemből. Nem biztosak magukban, így a gyerekben (plusz a gondviselésben) se bíznak. Saját önbizalomhiányukat pedig ezzel a fajta neveléssel szépen tovább is adják a következő generációnak.

Ez nem azt jelenti, hogy teljesen szabadjára kell a gyereket engedni! A túlzott szabadság könnyen átcsaphat szabadosságba. A kontroll nélkül felnőtt gyerekek nem ismernek határokat, eléjük senki sem állított korlátokat.

Tehát amikor nekik szükségük van ránk, és ezt jelzik is, segítsünk. Amikor ők fordulnak hozzánk segítségért, forduljunk mi is feléjük teljes lényünkkel. Finoman terelgethetjük őket, támogathatjuk az elhatározások meghozásában, de a döntést bízzuk rájuk.

A végére hagytam, hogy tulajdonképpen miért is idegesítenek engem ezek az anyák. Hát azért, mert gyerekkoromban körülöttem is körözött egy helikopter-nagymama. Szeptembertől áprilisig sapkában jártam, a játszótérre madzagon eresztette le az erkélyről zacskóban a megmosott, meghámozott, felszeletelt almát. Ő írta meg, vagy legalábbis sugallta a fogalmazásaimat. Amikor az öcsém egyszer leesett a csúszdáról hetekig lelki-beteg volt miatta.

Ebből okultam, így az én gyerekeim már egészen másképp nevelkednek. Persze mindegyikük esett már le valahonnan egyszer-kétszer, történtek sérülések (érdekes, csonttörés egyszer sem), de természetesen túlélték. Az én gyerekeim már egyben, héjastul szedik a fáról a gyümölcsöt, ahová maguk másztak fel.
Tipp: Nézz mélyen magadba.! Aggódós szülő vagy? Hagy elég szabadságot a gyerekednek? Ha úgy érzed, te is ilyen "helikopterszerű" anya vagy, tedd fel magadnak a kérdést: Mitől félek? Miért nem bízom a gyerekemben?