Családi kupaktanács

A „családi” meg a „tanács” szavakat értem belőle, de azt a mai napig nem sikerült kihámoznom, hogy a „kupak” szó mit keres ebben a kifejezésben. Hasonló módszerről a Summerhill iskola kapcsán hallottam, de ott nem szülő-gyerek, hanem tanár-diák kupaktanácsról van szó, bár a lényeg ugyanaz.

Mint ahogy az országgyűlési képviselők is rendszeresen üléseznek, de alkalmanként tartanak rendkívüli megbeszélést, ugyanígy a mi családunkban is bevezethetünk erre egy állandó, rendszeres időpontban visszatérő összejövetelt, de ha valami sürgős esemény történik, akkor bármelyik családtag összehívhatja a kupaktanácsot.

Miért jó a családi kupaktanács?

A gyerek normális, emberi kommunikációt tanul meg. Értelmes mondatokban ki tudja fejezni magát, elmondja a tényeket, feltárja érzéseit.

Eleve azért is jó, hogy a családtagok felállnak végre a tévé, a számítógép mellől, nem a telefonjukat nyomkodják. (Ezeknek a gépeknek a kikapcsolásához ragaszkodni kell a megbeszélés alatt!) Egy vicc szerint már önmagában az is össze tudja hozni a családtagokat, ha a szülők kikapcsolják a routert…

Kell, hogy legyen a kupaktanácshoz egy mediátor, csakúgy, mint ahogyan a parlamentben is ott van az országgyűlés elnöke. Ő adja meg a szót, ő figyeli, hogy mindenki szóhoz juthasson, figyeli az időt, hogy senki se beszéljen túl sokat, ne ragadja magához az irányítást, nem engedi a bántást, a csúnya beszédet, stb.

Fontos a jó időzítés. Például üres hassal nem tud az ember koncentrálni, ezért is jó alkalom az étkezés idejére tervezni a családi kupaktanácsot, mondjuk ki lehet használni erre a közös ebédet vagy vacsorát. Bár egyesek szerint ez mégsem túl nyerő, mert csörögnek a kanalak, valaki felugrik a merőkanálért, más valaki sót kér…

Ilyenkor a résztvevők megadják a módját a beszélgetésnek, nem csak úgy kutyafuttában ordítják le egymás fejét. Leülnek, nyugalomban vannak, időt szánnak rá; ez már önmagában odafigyelést serkent.

A lényege az egésznek az, hogy mindenki elmondhassa, ami a szívét nyomja, és közös megoldás szülessen az adott problémára. Jó, ha kompromisszumot tudnak hozni, de a legjobb a konzenzusos végkifejlet. Azaz amivel mindenki elégedett, ahol senkinek az érdekeit nem sérti.

Az empatikus képességek és a szociális érzékenység fejlődik, a megoldás pedig hosszabb távú. Talán a gyerek is megtapasztalhatja, hogy a család egy jól működő egység.

Ha azt hiszitek, hogy nálunk ezt sikerült megoldani, akkor tévedtek. Nem akarlak hiú képzetekbe ringatni titeket, tehát: nálunk a gyerekek egymás szavába vágnak, üvöltöznek egymással (néha velem is), képtelenek vádaskodás vagy lehülyézés nélkül előadni mondandójukat. Lehet, hogy azért is írtam ezt a bejegyzést, hogy ezzel saját magamat is serkentsem a minél gyakoribb, és minél hatékonyabb családi kupaktanácsokra?

Tipp: Nálatok mi a helyzet? Ordítozás vagy értelmes megbeszélés? Önös érdek érvényesítése vagy odafigyelés a másik félre? Javaslom, vezesd be te is a rutinba a családi kupaktanácsnak nemcsak a fogalmát, hanem a gyakorlatát is!