Függetlenség - Felelősség

Ha ráhagyok valamit a gyerekemre, az önállóságra nevelés vagy felelőtlenség? Ha állandóan ösztönzöm, piszkálom, ellenőrzöm a gyerekeimet, akkor az felelős szülői magatartás, vagy a szabadság elfojtása? Ezen töprengek mostanában, természetesen a saját gyerekeim példáin kiindulva.

Ha pl. készülünk a vizsgára, mi a jobb megoldás, mikor vagyok jobb szülő? Ha folyamatosan nyomatom, kisfiam, ideje leülni a könyvhöz, kislányom, vedd már elő a füzetedet, olvass, számolj, írj! Nekem olvas hangosan, velem együtt oldja meg a matekpéldát, nekem számol be arról, mit olvasott a könyvben, együtt nézzük a térképet, stb. De hol van itt a gyermeki önállóság?

Avagy: kisfiam, tudod, hogy földrajz a következő vizsga, tudod, hogy mely részeket kérik számon, elolvasod, kijegyzeteled, vaktérképes játékkal begyakorolod, ennyi. Kislányom, itt a természetismeret könyv, a téma a tájékozódás, az emberi test, az őszi erdő, akármi, olvasd el az x. oldalon az y. fejezetet, nézd meg a képeket, rajzold le a virág részeit, a rovar részeit, hazánk nagytájait, ennyi. De hol van itt a szülői felelősségvállalás?

Vegyünk még konkrétabb példát, ami nem tényleges iskolai tanuláshoz köthető. A gyerek elkezd valamilyen délutáni elfoglaltságra járni. Angol korrepetálás, gitáróra, rajzszakkör, fociedzés, akármi. Eljár egy ideig, eleinte lelkesedik, aztán egyszer csak azt mondja, hogy már nincs kedve járni. Mert nehéz, unalmas, az összes gyerek hülye ott, vagy szadista a Béla bácsi. Laza szülőként ráhagyom, és javaslok helyette balett-órákat vagy drámaszakkört, megkínálom minél több választási lehetőséggel? Hogy színes legyen az élete és sokoldalú személyiséggé váljon? Igaz, de hogy tanulja meg így azt, hogy amit elkezdünk, azt be is fejezzük? Nem azt sugallom ezzel, hogy a problémák elől megoldás az elmenekülés? Hogy lesz így belőle kitartó felnőtt?

Vagy szigorú szülőként ráparancsolok, hogy márpedig ha már egyszer belekezdtél, vidd is véghez? Nem azért fizettem be a díjat, nem azért jártál x. héten, hónapon át, hogy aztán a pénz és az erőfeszítés semmivé váljon. Tessék folytatni a hegedű-gyakorlást, márpedig tovább fogsz teniszezni, azonnal irány a korcsolyapálya, és meg ne lássam, hogy meglógsz a zongoravizsga elől! Összeszedett, pontos, kitartó gyerek lesz belőle, de nem nyomorítom meg egy életre a lelkivilágát a kényszerrel?

Hol a határ a laza és a szigorú szülőség között? Lehet, hogy én azt hiszem, hogy laza anyuka vagyok, de a gyerekeim még azt a pár szabályt is szigorúságnak értelmezik. Lehet, hogy én úgy érzem, szabadon hagyom a gyerekeket, tanuljanak, amit akarnak, legyen az a hobbijuk, amit akarnak, aztán meg felnőttként megkapom, hogy miért nem fogtam őket szorosabb pórázon, miért hagytam, hogy mindenben ők döntsenek.

Egyik ismerősöm mesélte, hogy kislány korában valami mozgásra járt, művészi torna, szertorna, ilyesmi. Aztán egyszer, nem is tudja már, miért, közölte szüleivel, hogy neki nincs kedve tovább járni, hadd hagyja abba. A szülők ebbe egyből beleegyeztek. Most pedig felnőttkorában bánja, hogy akkor nem voltak vele keményebb kezűek a szülei, mert visszagondolva érzi, mennyire jól ment volna neki tovább egy kis erőfeszítéssel, és talán sikeres sportoló lett volna, ha a szülők nem annyira engedékenyek.

Mi tehát a helyes megoldás? Hogyan lehet függetlennek, felelősségvállalónak nevelni a gyereket, úgy, hogy közben összeszedett személyiséggé is válhasson?

Örömmel várnám a ti véleményeteket, konkrét saját példákkal alátámasztva. Köszönöm!

Tipp: Te mennyire érzed magadat szigorú avagy laza szülőnek? És vajon a gyerekeid is ugyanezt tartják rólad? Ki vállalja a felelősséget a gyerekek sorsáért: te vagy ők maguk?