Munkásnők

Ez a cím olyan szocreálos, lefogadom, hogy mindenkinek a hatvanas-hetvenes éves asszonyai jutottak eszébe, mikor először olvasta. Gyári melósok, gépsornál állók, szövőgépet hajtók. Azóta már nem építjük a szocializmust, a gyárak nagy része bezárt, és a munkásnő, mint fogalom, szép lassan kikopott a köztudatból.

Pedig bizony ma is sokan itt élnek közöttünk, csak nem divat róluk beszélni. A női magazinokban cégeknél dolgozó asszisztensekről, kozmetikusokról, óvónőkről, könyvtárasokról olvashatunk. A tipikus női foglalkozások (fodrász, tanítónő, ápolónő, titkárnő) között sem igazán találjuk meg a munkásnőt. Ha megnézzük a 2017-ben nők által leginkább keresett szakmákat, egyetlen fizikai munkást sem lelünk közöttük, csak tanácsadót, könyvelőt vagy irodavezetőt.

Régebben sikk volt szakmát tanulni, a lányokból varrónők meg darukezelők lettek, mára viszont, ismerjük be, a fizikai munka ciki lett. Csak az megy szakmunkás suliba, aki rossz tanuló, és nem azért választja mondjuk a cipőfelsőrész-készítői szakmát, mert annyira él-hal a lábbelik gyártásáért, hanem mert máshová nem vették fel a vacak bizonyítványa miatt. Borítékolható, hogy milyen minőségű munkát fognak az ekkora lelkesedéssel dolgozó lányok végezni. Modell divatiskola – ilyen néven akarják a lányoknak eladni a varrónői szakmát. Még akkor is erőltetik a szülők, hogy ügyintézőnek vagy adótanácsadónak tanuljon a lánygyerek, ha annak esze kevesebb, kézügyessége, testi ereje annál több volna. Inkább elvégeznek egy műkörmös vagy egy csecsemőgondozó képzést, mint hogy beállnának egy gyárba dolgozni.

A gyári munkával nem is az a gond, hogy nehéz végezni. Egy irodában is el tud fáradni az ember (szellemileg), vagy egy kertészetben (fizikailag). A gépsoron azonban a monotonitást kell tűrni, ami, valljuk be, nem könnyű. Vagy úgy bírják ki az itteni munkásnők, hogy mellette egészen máshol jár az eszük, „meditálnak”, gondolkoznak, esetleg ha a hangerő megengedi, egymással beszélgetnek, vagy pedig teljesen belefásulnak és elszürkül a gondolkodásuk, az életük. A gyárban három műszakban, sokszor váltottan dolgoznak az emberek, ami egy családos, gyermekes anyukának nagyon nem kedvező. Aki reggel 6-kor kezd, az vagy hajnalban kénytelen bevinni az oviba a gyereket, vagy valakire rábízni. Ugyanígy aki délutáni műszakos, az sem elhozni nem tudja a gyereket az iskolából, sem vele játszani, beszélgetni. Az éjszakai műszakról nem is beszélve, mert ugyan ki hagyná magára a gyerekeit este 10 és reggel 6 között (és az utazást még nem is számoltam bele), ha mondjuk egyedülálló az illető?

A munkásnő tehát sokat dolgozik kevés pénzért, társadalmi megbecsülése pedig kábé nulla. És Magyarországon ahhoz képest még egész jó a helyzet, gondoljunk csak az ázsiai vagy dél-amerikai állapotokra. Ha legközelebb kezünkbe veszünk egy alkatrészt, rálépünk egy szőnyegre, megiszunk egy pohár kefirt vagy belebújunk egy csizmába, gondoljunk egy pillanatra arra a nőre, aki ezt a munkájával létrehozta.

Tipp: Nézz körül a házadban, házad körül, és vedd szemügyre, mennyi minden készült gyárban. Gondolj bele, mi lenne, ha nem léteznének szakmunkások, köztük a jelentős számú nő. Talán így egy kicsit már jobban megbecsülöd őket, ugye?