Pályamódosítás

Nézz körül a környezetedben! Nézd meg, hogy a barátnőid, nőismerőseid közül hányan végzik azt a munkát, amire képesítésük van! Hánynak ugyanaz a foglalkozása, mint amikor elvégezte a közép- vagy a főiskolát?

Megmondom őszintén, jól végiggondolva a magam szűkebb és tágabb köreit, nem sok olyat tudok mondani, akinek most is az a hivatása, mint miután elhagyta az iskolapadot. Tanítóból dúla, menedzserből villamosvezető, kertészből írónő lett. Van, aki pszichológus végzettséggel varr, tanári diplomával gyapjút fon, faipari bizonyítvánnyal tanít, olasz tanítás helyett inkább kárpitosüzemet vezet.

Mitől jut eszébe valakinek a kereskedelmi végzettséggel inkább műkörmösnek állni? Óvónői tudással inkább lovakat körmölni? A pénz, úgy érzem, csak az egyik ok. Persze az is lehet, hogy valaki a pedagógusi fizetéséből kevésbé tud megélni, mint abból, ha mondjuk eladja a kézműves termékeit. De szerintem az igazi ok inkább az önmegvalósítás.

Sok nő az iskolái elvégzése után még dolgozik a szakmájában néhány évet (vagy talán még annyit sem), szül egy-két-három gyereket, aztán a GYES alatt vagy után rájön, hogy vagy nem mehet vissza a régi munkahelyére, vagy nem is akar visszamenni. Valahogy az anyává válás során az ember átértékeli, mi a fontos. Mire a babából totyogós, majd ovis lesz, addigra látjuk igazán, kik is vagyunk és mit is szeretnénk.

Vajon miért nem halljuk meg ezt a belső hangot korábban? Mikor a pályaválasztásra kerül a sor. Hát azért nem, mert a szülői és a társadalmi nyomás sokkal erősebb.

Sok családban hallani a következőt: „Mindegy, mit csinálsz a továbbiakban, de egy diploma legyen a kezedben.” Ennek mi a csuda értelme van? A fiatal végigszenved 4-5 évet egy egyetemen vagy főiskolán, tanul egy csomó olyan dolgot, ami vagy nem érdekli, vagy az életben soha nem fogja használt venni (avagy mindkettő), csak azért, hogy a szülő elbüszkélkedhessen az orvos vagy jogász vagy közgazdász vagy mérnök a gyereke. A pedagógus végzettséggel sajnos kevesebben szoktak büszkélkedni, ennek a szakmának ma az egyik legalacsonyabb a társadalmi megbecsülése. Talán nem is véletlen, hogy a tanárok között van a legtöbb pályaelhagyó. Számos olyan ismerősöm van, aki a tanítási gyakorlatok kivételével egy percet sem állt a katedrán. A nyelvszakosok közül is sok olyan, aki magántanítást vagy nyelviskolát vállalt, de általános vagy középiskolát már nem. És persze ott a rengeteg hozzám hasonló, aki néhány évig gyűrte a sulizást, de aztán végleg elment a kedve. Nekem spec. főleg a rendszertől.

De most visszatérve a pályaválasztásra, úgy általánosságban: A szülők és a tanárok nem figyelnek oda, hogy a gyerek valójában mi iránt érdeklődik, nem nézik az igazi képességeiket. Csak a jegyek számítanak, a felvételi pontszámok; a fiatalok személyisége, elhivatottsága semmit sem ér. 18 évesen nem ő maga hoz meg egy döntést, hanem mások határoznak helyette.

Pár tipp a pályamódosítóknak: Hallgass a szíved szavára! Legyen a hobbid a szakmád! Keress azzal a tevékenységgel pénzt, amit a legjobban szeretsz csinálni! Ne félj középkorúként se munkát változtatni! Sőt, ne félj negyvenévesen beülni az iskolapadba vagy elvégezni egy online tanfolyamot!

(Az amúgy elég beszédes, hogy mikor képet kerestem ehhez a cikkhez, és beírtam, hogy "pályamódosítás" szót, csupa öltönyös férfi képét dobta ki a google...)

Tipp: Tedd a kezed a szívedre: Szereted a munkát? Amit dolgozol, az egyben a hivatásod, a szenvedélyed is? Ha a válaszod, nem, gondolkozz el a pályamódosításon!