Házi feladat

Vekerdy Tamástól tudjuk, ha magunk nem jöttünk volna rá, hogy a házi feladat az egyik legértelmetlenebb dolog a világon. Ha azt mondják, hogy manapság az iskola a tanulás helyszíne, akkor mi a csudának viszik a tanulnivalót még haza is a diákok? Én persze nem értek egyet ezzel, mármint hogy az a tanulás legfőbb színtere, mert szerintem ugyanennyit, sőt, ha idő és lehetőség van rá, sokkal többet lehet tanulni az életben szükséges dolgokról a családból, a természetből, a szorosabb közösségből.

De tegyük fel, hogy a gyerek az iskolában tanul. Tényleg tanul (és nem mondjuk okostelefonozik a pad alatt). Mármint jó esetben, és ez múlik a tanáron, az osztálytársakon, és persze magán a gyereken is. Ha jó a tanár, ha az osztálytársak hagyják, és a gyerek figyel, a tanulnivaló lényegét kiválóan el lehet sajátítani az órákon. Jó felfogású gyereknek legfeljebb dolgozatok előtt egy kis átolvasás szükséges, és kész. Ha most tanár lennék (ami voltam is anno, és - mea culpa - én is adtam leckét bőven!), maximum egy-két gyakorlómondatot adnék angolból, egy-két versszakot a Toldiból, egy-két írásbeli műveletet számtanból.

Minden tanár azt mondja, hogy ő csak „egy kis” leckét ad fel. Ez eleve nem igaz sokszor, mert kinek mi a kicsi. Én spec. 10 perc alatt összedobok egy fogalmazást Nyilas Misiről, míg a fiamnak ez több mint egy órába telik (és akkor ez csak egy tantárgy volt). És míg valaki a kisujjából kiráz egy matekpéldát, addig a lányom hosszú-hosszú ideig tud ülni fölötte.

Másrészt: ha minden tanár „csak egy kicsit” is ad, számoljuk csak össze azt a sok kicsit, ami a végén igencsak sokra megy. Nyolcadikban egy diáknak van több mint egy tucat tantárgya. Még ha a készségtárgyakat le is vonjuk ezekből, akkor is egy napra 4-5-6 tárgyból kell készülni. Zúzósabb időszakokban egy napra nem egy, hanem két-három témazáró dolgozat jut. És ezek mellett még számítson ki egy kis forgatónyomatékot, elemezzen egy röpke mondatot, jelöljön be ezt meg azt a vaktérképen.

Az iskola épp elég időre elrabolja a gyereket a családtól. Ha már valaki nem tudja/nem akarja a magántanulást, ezzel értékes órákat töltve a gyerekével, akkor legalább a délután lehessenek együtt. És ne úgy, hogy közösen kínlódják ki a kémia feladatokat, vagy tanulják a Wales-i bárdokat. Hol maradnak a tartalmas beszélgetések, a családi társasjátékok, az anya-lánya sütögetések, apa-fia barkácsolások, ha a házi feladattal órák telnek el?

Nagy kérdés, hogy mit mondjunk, mit tegyünk, ha rengeteg a házi. Hagyd a fenébe, fiam, max. kapsz egy fekete pontot? Vagy gyorsan csapd össze, mindenhová írj valamit, lássa a tanár, hogy foglalkoztál vele? Vagy gyötörjük halálra, és üljünk a lecke fölött mi is vele órákon át, a végére persze üvöltésbe és sírásba fulladva? Esetleg mondjuk meg neki mi a megoldásokat?

Vekerdy egyenesen azt mondja, legyünk a gyerek cinkosai. Ha látjuk, hogy egyszerűen nem fér bele a lefekvési időig az adott mennyiség teljesítése, akkor szépen diktáljuk le neki az egészet. Úgysincs semmi értelme az egésznek. Ha az órán megértette a tízes-átlépést, úgyis tudja, minek hozzá még 28 példa? Ha pedig nem értette meg, akkor hiába ül fölötte egyedül rágódva, úgyse fog menni az összeadás. Amit semmiképp ne tegyünk: ordítás, fenyegetés, csapkodás, zsarolás, stb.

Nálunk ez a következőképpen zajlik.

A gimnazista lányom harmadik éve kollégista. Hétvégenként jár haza, mostanság már inkább csak minden második hétvégén. Beszámol persze az iskolai tanulmányairól, de csak annyit, amennyit ő tart szükségesnek. Nem szoktam feltenni neki a nagy kérdést (eleve nem beszélünk napi szinten), hogy „Mi volt ma az iskolában?”. Ha segítségre van szüksége, felhív, hogy „Anya! Mi a különbség a konzul és a szenátor között?”, ha itthon van, és nem megy egy tétel kidolgozása, leülök vele szívesen, de alapvetően nem követem, hogy miből mit kell tanulnia, pláne hogy mi az aktuális házi feladat. Ő a felelős érte, maga osztja be idejét, leckéit, mindent.

A két „nagy-középsőm” általános iskolás, nyolcadikos illetve hatodikos, ugye sok év otthontanulás után most lettek sulisok, és elhatároztam, hogy hasonló taktikát fogok náluk is alkalmazni. Soha nem kérdezem meg, hogy mi volt a suliban (azt igen, hogy „szép napod volt?”), de örömmel meghallgatom, ha eldicsekednek egy jobb jeggyel, vagy elmesélik, mi a téma földrajzból vagy irodalomból. Soha nem kérdezem meg tőlük, hogy mi a házi feladat, ha úgy érzik, majd elmondják maguktól. Soha nem ajánlom fel, hogy segítek, ezt elég volt egyszer, a legelején. Tudják, ha segítség kell, csak oda kell jönni hozzám, és kérni. Érdekes, ezt a fiam sokszor kihasználja. Nem diktálom le neki! Nem adok a kezébe halat! De hálót igen, segítek, hogy megértse, hogy tudja. Ez a lányomnak nem mindig megy. Nem kér, elmegy a délután, aztán este 9-kor, lefekvés előtt közli, hogy ő még ezt vagy azt nem tanulta vagy csinálta meg. A válaszom: így jártál. Reggel dühöng, és engem hibáztat, amiért nem segítettem. Belül persze dühít, de a válaszom: ez egyedül a te hibád. Tudja nagyon jól, hogy a délután bármely szakában jöhet, hogy tanuljunk együtt. Este és reggel nem. Reggel csak arra vagyok hajlandó, hogy dolgozat előtt hamarabb keltem az illetékest, és míg ő csukott szemmel „relaxál”, és felolvasom a vonatkozó részeket a könyvből. Leckeírás nem! Tudják, hogy a házi feladat elkészítése elsősorban a saját felelősségük. Soha nem kérdezem meg reggel, hogy berakták-e a könyvet, munkafüzetet, füzetet, akármit. Így alkalmanként a fiamnál előfordul, hogy mondjuk az atlasz itthon marad, de ezért ő vállalja a következményeket. Néha volt rá példa, hogy ugyanő elfelejtett egy-két házi feladatot megírni, de nem ez a jellemző. Sőt: nagyon gyakran még a szorgalmikat is megcsinálják, mindenféle hülyeségért, piros pontért, kisötösért, de úgy veszem észre – és ez a legnagyobb döbbenet! – néha csak azért, hogy meg legyen csinálva, és tanuljanak belőle.

Tipp: Édesanya vagy? Látod, hogy a gyereked kínlódik a házi feladattal? Nos, tedd, amit a szíved diktál, de mindenképp szeretgesd őt meg jól! És tudod: nem a matek kettesen múlik a jövője, és nem lesz belőle a nyelvtan hármas miatt szar ember…