Nézet-eltérések

Azon gondolkozom, min vész össze manapság egy pár. Miből adódik a legtöbb konfliktus. Először nehéz volt közös pontot találni a nézeteltérésekben, mert valahol a házimunka (Vidd le a szemetet! Miért én vigyem, vidd le te...), valahol a gyereknevelés (Egy atyai pofon kéne ennek a gyereknek. Ne bántsd a gyereket!), valahol a szabadidő eltöltése (Hétvégén meccsre megyek és kész. Soha nem töltünk el kettesben egy hétvégét sem...), valahol a mindennapi kis hülyeségek (Miért nincs a fogkrémes tubuson a kupakja? Miért nem hajtod le a vécé-fedőt?) miatt megy az örökös harc.

Aztán persze rájöttem, hogy mindegyik összetűzésnek egy a gyökere. Hiszen benne van magában a szóban is: nézet-eltérés. A különböző nézőpontokhoz való ragaszkodás, akár a végletekig is. Csak azért, hogy nekem legyen igazam.

Mert ha nekem van igazam, akkor... Na, mi történik akkor? Hízik tőle a májam? Én leszek az ügyesebb, a szebb, a jobb? Ez annyira gyerekes! Nem lenne sokkal jobb kicsit rugalmasabbnak lenni? Elfogadóbbnak, megengedőbbnek?

A fenébe is! Miért ilyen makacsak az emberek? „Én nem hajlok, hanem török.” - mondja a büszke ember, akinek tartása és elvei vannak. Miért nem hajlékony inkább, mint egy nádszál? Az a jó kapcsolat, ahol összesimulunk, összecsiszolódunk, de persze lágyan, nem egymás szárnyait levagdosva. Mint egy tánc...

Igenis kellenek a kompromisszumok. Mikor egy kicsit (kicsit, nem egészen!) engedek én is az ő kedvéért, meg ő is az enyémért. A nagy spiritális ego-tudósok erre rögtön felhördülnének, hogy akkor hol az egyéni szabadság? A kapcsolat gátolja az önkifejezést! Mi az, hogy feladom magamat?

Ki mondta, hogy fel kell adnom magamat teljes egészében? Persze van sok ilyen kapcsolat (személyes élmény), mikor az ember a másik nézeteit teljesen a magává teszi és a párjának feltétel nélkül alárendeli magát. De egy ilyen kapcsolatnak előbb-utóbb vagy válás, vagy (testi-lelki) betegség a vége.

Én azonban olyan párkapcsolatról beszélek, amelyik szimmetrikus és szabad. Igenis, meg lehet tartani a mértéket, és szabadnak érezni magunkat úgy, hogy közben néha kompromisszumokat hozunk.

A szabadságom abban áll, hogy én szabadon úgy döntöttem, ezzel az emberrel akarom élni az életemet. Aztán persze minden szabad döntés következményekkel jár, amelyek, valljuk be, bizonyos korlátokat állítanak velünk szemben. Néha olyan filmet nézünk meg, amilyenre mi magunktól tuti nem ülnénk be a moziba, néha oda megyünk kirándulni, ahová korábban eszünkbe se jutott volna... De ha kölcsönös ez, hol az egyik enged egy kicsit, hol a másik, akkor mi lesz ebből a szerelmi libikókából? Csodás egyensúly!

Személyes élmény a februári Madeira-i „nyaralásunk”: volt benne tengerpart és hegymászás, nagyváros és kisfalu, zajos karnevál és csendes csillagnézés... Így lett ez egy kerek egész!

Amúgy meg milyen kapcsolat az, ahol két látszólag nagy, valójában nyomorult kis ego küzd egymással? (Sajnos a legtöbb ilyen...) Akik ragaszkodnak saját egyéniségükhöz és függetlenségükhöz, ezáltal tönkretéve magát a kapcsolatot. Ha annyira rohadtul egyéni akar lenni, minek van párkapcsolatban?

Az emberek többsége nem érti a szerelem számtanát. Vagyok én, az egy. Van ő, az is egy. De a jó párkapcsolatban, ha igaz emberek közötti, és igaz szereteten alapszik, egy meg egy az bizony nem kettő, hanem EGY! Egy közös célért dolgozik a két ember, és ha ügyesek, akkor nem lehúzzák egymást kicsinyes konfliktusokkal, hanem az égbe emelik egymást.

Tipp: Emlékezz vissza rá, min vesztél utoljára össze a pároddal. Mennyire ragaszkodtatok a saját igazatokhoz? Hogyan lehetett volna veszekedés vagy duzzogás nélkül emberien megoldani a köztetek lévő konfliktust?