Zsarnok gyerekek

Nagy baj van ezzel a gyerekneveléssel, érezzük mindannyian. Az évszázadokon át tartó poroszos fegyelmezés csődöt mondott, ez egyértelmű. Vége a sarokba állításnak, a szíjjal verésnek (remélhetőleg). Vége a gyerekek megfélemlítésének és lelki megnyomorításának. Hurrá!

De úgy vélem, igencsak átestünk a ló túloldalára. A modern kori gyereknevelés hívei azt hiszik, ha valami nem működött a múltban, akkor annak a tökéletes ellentétét kell megvalósítani, az majd működni fog.

Lássuk, hogy is megy ez a gyakorlatban. Eddig a szülő volt a főnök, most a gyerek a kiskirály. A gyerek úgy nő, mint a dudva, a szülő hagyja szabadon. Akkor kel, amikor akar, akkor fekszik, amikor akar. Pizsamában ül oda a délebédhez, az is oké. Ha egész nap tévézni akar, megengedik neki, mert ő dönthet róla szabadon. Ha nem akarja megenni se a levest, se a főzeléket, sebaj! Kap helyette chipset és gumicukrot – mert ő azt szeretné.

Szerintem, ha egy gyereknek azt mondanánk, hogy mostantól tényleg csak azt csinálhatja, amit akar, az égvilágon semmit sem írunk elő neki, akkor (legalábbis a saját gyerekeimről végzett megfigyelések alapján): egész nap csokit és sült krumplit enne, néha pizzával kiegészítve, egész nap játszana és rohangálna, ha van a közelében tévé vagy számítógép, akkor mesét nézne, persze válogatás nélkül, feltornyosulnának körülötte a szanaszéjjel hányt trikók és bugyik, a maszatos poharak és mosatlan edények, a pókhálók és ágynemű-halmok, a nappali falára festékből műalkotás készülne, a szobát ellepnék az összegyűjtött gesztenyék, mezei virágok, buszjegyek és blokkok, ha valami nem tetszene neki, dühösen toporzékolna, ha a testvérével konfliktusa lenne, azt egy jól irányzott csapással oldaná meg, az erősebb elvenné, amiről úgy érzi, az neki jár...

A fentiek egy részével nincs gond, mert tudjuk például, hogy a gyerek legelemibb szükséglete a szabad játék, és gyűjthet is bizonyos dolgokat, de én úgy gondolom, hogy azért van a szülő, hogy megszabja, milyen gyakran tévézhet és milyen filmeket játszhat, milyen étel hasznos a testének és melyekkel pusztítja a szervezetét, a testvérek közötti összetűzéseket elsimítsa, megmutassa, hol a határ az egészséges gyűjtés és a lom-felhalmozás között, őket (alapvető háztartási készségek elsajátítása és együttműködés megtanulása érdekében) némi házimunka-segítségre rábírja...

Mert tulajdonképpen miért is vagyunk mi, szülők? Nem csak azért, hogy világra hozzuk őket, hanem hogy felnevelkedésükig segítsük, terelgessük őket, biztos alapot adjunk nekik.

Akire minden rá van hagyva, annak mi jelenti a biztos alapot? Aki bármit megkap, annak hol a határ? Akinél nincsenek keret, az hogyan érzi, mit szabad és mit tilos? Akinél nincsenek útjelző táblák, honnan tudja, merre menjen?

Olvastam egy japán mondást egyszer erről (sajnos pontosan nem tudom idézni), de arról szól kábé, hogy a gyerek a folyó, mi szülők vagyunk a meder. Rajta áll, mennyire hullámzik és milyen tempóban halad, mi adjuk a medret, hogy megtartsuk, hogy ne áradjon túl. A végén aztán majd szabadon beleömölhet a végtelen tengerbe.

Már az „Ember tragédiája” óta tudjuk, hogy ha van egy tézis, arra automatikusan érkezik egy antitézis, de egyik véglet sem jelentheti a megoldást, csakis a szintézis. A végletek helyett az arany középút – ezt szajkózom már egy ideje minden téren, és most a gyereknevelésben is.

Egy gyereknek nem jó, ha TELJESEN szabadon hagyják, kellenek neki a határok. Nem jó ha MINDENT ő dönthet el, kellenek a szabályok. Nem jó, ha MINDIG az van, amit ő akar, kellenek a korlátok. Nem jó, ha TOTÁLISAN szétfolyik a napja, kell a rend.

A totálisan, kontroll nélkül szabadon hagyott cuki kisgyerekből idővel zsarnok akarnok lesz! Mi pedig azért csak azt szeretnénk, ha boldog, kiegyensúlyozott felnőtt válna belőle, nem pedig egy törtető, önző, egoista lény, aki azt hiszi, körülötte forog a világ és mindig az van, amit ő akar.

Azért most elgondolkoztam... Egyszer ki kellene próbálni a fenti kísérletet. Hagyni őket, mindenféle rend és utasítás és korlát és határ nélkül. (Kérdés persze, meddig bírnám ki én, látván a káoszt, tapasztalva a hatalmi harcokat...) Lehet, hogy ha már szétmenne a szemük és összefolynának előttük a képek, kikapcsolnák a tévét? Lehet, hogy ha minden edény mocskos, egy idő után valamelyikük csak elmosogatna? Lehet, hogy ha már nem találnak tiszta zoknit, csak kimosnák? Lehet, hogy ha már megcsömörlenek a csokitól, főznének maguknak egy jó levest? Lehet, hogy ha már belefulladnak a papírfecnikbe és dióhéjakba, selejteznének egy kicsit? Ki kellene próbálni...

Tipp: Te mennyire korlátozod és engeded szabadon a gyermekedet? Ragadj ki egy mozzanatot az életéből (pl. evés, tévézés, házimunka), és vizsgáld meg, mennyire alkalmazod ott az „arany középút” elvét!